Vannak szavak, amelyekkel nem szívesen dobálózunk. Csak nagyon-nagyon indokolt esetben mondjuk ki azt, hogy Réka hazaáruló, hogy Hugó rasszista vagy hogy Ödön megerőszakolta a barátnőjét. Ezen szavak erkölcsi súlya túlmutat azon, hogy egy bizonyos tény fennáll vagy sem: akkor is gondolhatjuk azt, hogy Réka végső soron nem hazaáruló, ha a katonai bíróság kimondta róla, hogy az; és akkor is ragaszkodhatunk hozzá, hogy Hugó végső soron nem rasszista, ha amúgy mi magunk is kapásból egy tucat esetet tudunk felsorolni, amikor Hugó sértő, megalázó, gyűlöletkeltő módon nyilatkozott romákról. Éppen azért, mert ezek súlyos erkölcsi vádak, hajlamosak vagyunk az alkalmazásukat olyan nagyon-nagyon speciális esetekre fenntartani, amelyek minden kétség nélkül és minden tekintetben megfelelnek annak, amilyennek a hazaárulókat, a rasszistákat vagy a megerőszakolást elképzeljük.
Ez elsőre bölcs és körültekintő eljárásnak tűnik: mivel egy ilyesfajta vád megfogalmazása önmagában is komoly kárt okoz a megvádolt személynek, ezért biztosak szeretnénk lenni benne, hogy ártatlan embereket nem hozunk ilyen helyzetbe. Mindazonáltal ez az elővigyázatosság időnként előre nem látott problémákhoz vezet: ezeknek a szavaknak a jelentése szép lassan megváltozik, míg végül annyira specifikussá válnak, hogy szinte senkire és semmilyen cselekedetre nem lehet alkalmazni őket. Ennek következtében pedig megnevezés nélkül maradnak azok az erkölcsileg talán kevésbé visszataszító, de egyértelműen káros és helytelen cselekedetek, amelyeket korábban ezekkel a kifejezésekkel írtunk le.
Ez a helyzet a nőgyűlölettel is. Az igazi nőgyűlölőt valamifajta furcsa szörnyetegnek képzeljük el, aki egyéni pszichés torzulásai miatt – a legtöbben egy alkalmatlan anyát sejtenének a háttérben –ellenséges érzelmeket táplál (szinte) minden egyes nővel szemben, pusztán azért, mert nő. A nőgyűlölet olyan, mint a fóbiák általában: irracionális és egyéni kezelésre szorul. Ennek megfelelően a nőgyűlölők rettentő ellenszenves lények – és szerencsére csak a mesékben léteznek. Amennyiben ugyanis kiderül, hogy a nőgyűlölettel vádolt illetőt nem kizárólag a nők iránti olthatatlan gyűlölete hajtotta (voltak egyéb indokai is); vagy hogy a nők iránti gyűlölete csak a nők egy bizonyos csoportjára terjed ki; esetleg nem találunk rá bizonyítékot, hogy de facto gyűlöletet érezne a nők iránt (bár kétségkívül gyűlöletre utaló módon bánik velük), akkor a nőgyűlölet vádja automatikusan elbukik. Innen pedig már pusztán egy apró gondolati ugrás eljutni odáig, hogy a nőgyűlölet nem valós jelenség, hanem valamifajta torz ideológiai konstrukció, amely kizárólag a feministák politikai törekvéseit szolgálja.
Kate Manne Down girl. The logic of misogyny című 2018-as monográfiája ezzel az elképzeléssel szemben nyújt alternatívát, amikor olyan, társadalmi-politikai alapú meghatározását adja a nőgyűlöletnek, amelynek segítségével képesek vagyunk számos hétköznapi viselkedésformát megmagyarázni és egységes keretben kezelni. De ennél jóval többet tesz: a több mint 300 oldalas kötet gazdagon illusztrált elméleti keretet ad a nők és férfiak közti hatalmi dinamikák és egyenlőtlenségek megértéséhez. Mindezt pedig többszörösen is szokatlan keretben teszi: nemcsak arról van szó, hogy a nőgyűlölet témáját az angolszász analitikus filozófia eddig lényegében egyáltalán nem tárgyalta – az is hasonló ritkaságnak számít, hogy a nők és férfiak közti társadalmi különbségek problémáját nem a politikai vagy a társadalomfilozófia, hanem az etika és az erkölcspszichológia felől közelíti meg.
De mielőtt számba vennénk a kötet főbb megállapításait, érdemes feltenni két kérdést: Milyen alapon definiálhat újra egy filozófus egy kifejezést, amelyet a hétköznapok során másképpen használunk? És egyáltalán miért van szükség arra, hogy feminista teoretikusként kezdjünk valamit a nőgyűlölettel mint gyűjtőfogalommal?
Ami az első kérdést illeti: Manne a nőgyűlölet – Sally Haslanger kifejezésével élve – analitikus vagy „feljavított” (ameliorative) meghatározását adja. Ez hozzávetőleg annyit jelent, hogy egy kifejezést annak megfelelően határozunk meg, hogy mire szeretnénk használni. Elsődlegesen tehát nem az érdekel bennünket, hogy jelen pillanatban ténylegesen mit értenek rajta az emberek, hanem hogy milyen probléma megoldásában segíthet számunkra az adott kifejezés, és hogy ezen probléma megoldásának szempontjából milyen meghatározás lenne a legmegfelelőbb. (Hasonló belátásokon alapszik a conceptual engeneering egyre népszerűbbé váló módszertana.) Manne (és Haslanger) esetében a cél közös: nevet adni a nők által elszenvedett szisztematikus hátrányoknak, igazságtalanságoknak, az őket ért erőszaknak, és minél hatékonyabb fogalmi eszközöket adni azok kezébe, akik ezek felszámolásáért küzdenek.
Mindebből természetesen az is következik, hogy az ily módon létrejött definíciók eredendően alá vannak rendelve valamifajta elméleti vagy gyakorlati, erkölcsi vagy politikai célnak, következésképpen ha valaki ezeket a célokat nem vallja magáénak, akkor a meghatározást is elutasíthatja. De ha elfogadjuk is Manne feminista célkitűzését (a recenzens maradéktalanul elfogadja), akkor is nyitva marad a második kérdés: egész biztos, hogy ezen cél eléréséhez szükségünk van a nőgyűlölet fogalmára?
A kérdésre Manne több irányból is választ ad. Egyfelől felhívja rá a figyelmet, hogy számos közelmúltbeli eset kapcsán többen spontán módon felvetették, hogy nőgyűlölet állhat a háttérben, és a feminizmus iránt elkötelezett emberek és közösségek számára egyértelműnek tűnt, hogy ezeknek az eseteknek vannak olyan közös jellemzőik, amelyek alapján helyénvaló őket megkülönböztetni a diszkrimináció és a szexizmus egyéb formáitól. Manne legtöbbször visszatérő esettanulmánya a kaliforniai Isla Vistában történt 2014-es vérengzés: az Elliot Roger nevű 22 éves férfi hat embert megölt és 14-et megsebesített a Kaliforniai Egyetem kampuszán, majd öngyilkosságot követett el. Tettét hátrahagyott önéletrajzában/kiáltványában azzal magyarázta, hogy a nők, lányok soha nem tanúsítottak iránta kellő vonzalmat, amiért megérdemlik a pusztulást. Az eset értelmezése erősen megosztotta a nyilvánosságot: míg a feminizmus iránt érzékeny véleményformálók számára Roger tette a nőgyűlölet paradigmatikus példája volt, a nyilvánosság másik fele kitartóan tagadta, hogy Roger tettét a nőkkel kapcsolatos attitűdjeiből kellene vagy lehetne visszafejteni. De nem kell az Egyesült Államokig mennünk a nőgyűlölet legdrasztikusabb és (látszólag) legnyilvánvalóbb megnyilvánulásaiért: a „lúgos orvos” esetét szintén nehéz lenne pontosabban leírni, mint a nőgyűlölet megnyilvánulásaként. Manne projektjének egyik motivációja az, hogy igazságot tegyen az ilyen és ezekhez hasonló esetekben: ha a nőgyűlölet most használatos jelentése alapján Elliot Roger vagy Bene Krisztián nem nőgyűlölők, akkor ez a fogalom egész biztosan revízióra szorul.
Manne másik válaszát pedig akkor érthetjük meg, ha megvizsgáljuk, milyen átfogó képet fest a szerző a patriarchális viselkedésformák működéséről. Manne ugyanonnan indul, ahonnan a társadalmi nemek vizsgálata általában: hogy a férfiak és nők közti társadalmi különbségeket olyan, kulturálisan, gazdaságilag és (ez a jelen elemzés szempontjából fontos) erkölcsileg beágyazott normák és elvárások tartják életben, amelyek kijelölik a férfiak és nők társadalmi pozícióit, szerepeit, helyüket a társadalmi munkamegosztásban. Fontos kiemelni, hogy ezek a normák és elvárások nem homogének: Manne – az eredetileg Kimberlé Crenshaw által elnevezett – metszetszemlélet (intersectionality) belátásait szem előtt tartva olyan elméletet dolgoz ki, amely számot tud adni arról, hogyan árnyalja és esetenként írja felül a patriarchális normákat az egyén etnikai hovatartozása, társadalmi státusa, kora, szexuális orientációja. Mindazonáltal ezek az amúgy nagyon is húsbavágó különbségek nem állnak az útjában annak, hogy önmagukban is jellemezzük a patriarchális társadalmi elvárásokat – és a szerző ezt meg is teszi.
Elemzése szerint a patriarchális társadalmi struktúrák olyan aszimmetrikus adok-kapok (giver-taker) helyzeteken alapulnak, amelyekben a nők kötelessége adni – szeretetet, törődést, figyelmet, hűséget, odaadást, gondoskodást, biztonságot, intimitást, szexet –, mindezen adományok elsődleges címzettjei pedig a férfiak, akik mindezek folytán szert tesznek számos olyan privilégiumra – társadalmi presztízsre, pénzre, hatalomra –, amelyeknek csak azért és olyan mértékben maradhatnak szinte kizárólagos birtokosai, ameddig és amilyen intenzitással a nők hajlandók vagy kénytelenek eleget tenni „nőies” kötelességeiknek. (Valójában Manne tárgyalásában nem teljesen világos, hogy mi kapcsolja össze azt, amit a nő ad azzal, amit a férfi kap. Hogyan jutunk el a nők által adott törődéstől a férfiak által élvezett hatalomig? Mindazonáltal ésszerű lenne kiegészíteni ezt a leírást azzal az összefüggéssel, hogy a férfiak azáltal őrizhetik meg privilégiumaikat, hogy (i) a nők nem tudnak versenyre kelni velük ezekért a privilégiumokért, mert más feladatok vannak számukra delegálva, és (ii) a férfiak céljaik elérésében támaszkodhatnak a nők által önként és ingyen végzett gondoskodói feladatokra.)
De hogyan működtethető tartósan egy ilyen nyilvánvalóan aszimmetrikus és egyenlőtlen társadalmi munkamegosztás? Először is szükségünk van egy elméletre, amely megmagyarázza és igazolja, hogy miért természetes, szükségszerű és/vagy felettébb kívánatos a felelősség és a kötelességek ilyesfajta megosztása férfi és nő között. Ezt az ideológiai megalapozást és ennek megnyilvánulásait nevezi Manne szexizmusnak, a példákért pedig nem kell messzire menni. Ezek lehetnek vallási-spirituális tézisek a férfi és a nő eltérő „princípiumairól”, de a tudomány is szolgálhat hasonló evidenciákkal. Amikor az evolúciós pszichológusok arról elmélkednek, hogy a nők arra evolválódtak, hogy szexuálisan minél kívánatosabbnak mutassák magukat a domináns hímek számára; amikor etológusok amellett érvelnek, hogy a főemlősök között anomália, ha a hímek viselik gondját a kölyköknek, akkor (szándékaiktól és az adott elmélet faktuális igazságától függetlenül) ennek az ideológiának szolgáltatnak muníciót.
A szexizmus a patriarchális elvárásokat azáltal tartja fenn, hogy naturalizálja a fennálló munkamegosztást, és ezáltal láthatatlanná teszi annak aszimmetrikus és hierarchikus jellegét. De mi történik, ha egy nő valamiért mégsem áll bele a számára felkínált szerepbe, mondjuk azért, mert tévesnek tartja az elmélet fő téziseit, vagy egyszerűen azért, mert úgy látja, nem kötődik személyes érdeke ehhez a munkamegosztáshoz? Ez esetben – ahogy ez minden más társadalmi normára is jellemző – a legkülönfélébb szankciókkal kell szembenéznie, amelyek elsődleges funkciója az, hogy „megrendszabályozza” a nőket, akik nem a nekik társadalmilag kijelölt pályán mozognak. Ezeket a büntető-kontrolláló mechanizmusokat nevezi Manne nőgyűlöletnek, amelyek számtalan formát ölthetnek a lekicsinylés, elhallgattatás, megalázás legkülönbözőbb válfajaitól a fizikai és szexuális bántalmazás legextrémebb eseteiig. Világos, hogy mindezen cselekedeteknek az erkölcsi súlya különböző, ám – érvel Manne – a funkciójuk azonos: megbüntetni a nőket az általuk elkövetett határáthágásokért. Míg a szexizmus pozitív ösztönzőket és megerősítő identitást ad a nőknek ahhoz, hogy továbbra is azt adják, amit adniuk „kell”, addig a nőgyűlölet őrt áll, hogy megtorolja, ha valamiért mégis kilépnének a sorból. Ahogy Manne fogalmaz: „A szexizmus laborköpenyben parádézik; a nőgyűlölet boszorkányokat éget” (80).
Ebből az átfogó képből sok fontos tanulság következik. A legfontosabb talán az, hogy a nőgyűlölet valójában szinte soha nem gyűlölet. Azokat a férfiakat és nőket, akik ily módon büntetik-ellenőrzik a nőket (és félreértés ne essék: bár nagyon különböző mértékben, de mindannyian ezt tesszük), olyasfajta érzések hajtják, amelyeket Peter Frederick Strawson „reaktív attitűdöknek” nevez. Strawson „Szabadság és neheztelés” című, kivételesen nagy hatású cikkében [in Réz Anna (szerk.): Vétkek és választások. A felelősség elméletei, Gondolat Kiadó, Budapest, 2013, 239–264, fordította Veres Máté] amellett érvel, hogy a felelősnek tartás, felelősségre vonás gyakorlatait alapvetően az az elvárásunk irányítja, hogy az embereknek személyközi kapcsolataikban valamiféle jóindulatot kell tanúsítaniuk egymás iránt. Az úgynevezett reaktív attitűdök – mint amilyen a harag, a neheztelés, a bűntudat, vagy pozitív oldalról a hála – az arra adott reakcióink, hogy más emberek cselekedetei jó- vagy rosszindulatot fejeznek ki irányunkban, és azt fejezik ki, hogy ezek a viszonyulások mennyire felelnek meg az előzetes elvárásainknak. Strawson azonban hangsúlyozza, hogy reaktív attitűdöket csak olyanok iránt érzünk, akiket egyenrangú partnernek, teljes értékű morális cselekvőnek tartunk a személyközi viszonyainkban. Azokkal szemben, akik ezen kívül esnek – ilyenek az állatok, a kisgyerekek, a súlyos és tartós szellemi fogyatékossággal élők –, ezen attitűdök nem megfelelőek. Velük szemben „objektív attitűdöt” veszünk fel: „A másik emberi lénnyel kapcsolatban objektív attitűdöt felvenni annyi, mint a társadalompolitika tárgyának tekinteni őt; úgy tekinteni, mint aki valamilyen értelemben kezelésre szorul; mint olyasvalakit, akivel (esetleg elővigyázatosságból) számolnunk kell; akit irányítani kell, kézben kell tartani, gyógykezelni vagy nevelni kell.” (247.)
Manne elemzéséből az következik – és ezzel a következménnyel a szerző egy teljes fejezeten keresztül foglalkozik –, hogy téves az a sokszor hangoztatott nézet, miszerint a nőkkel szemben tanúsított embertelen bánásmód abból fakad, hogy bizonyos férfiak dehumanizálják, nem tekintik (teljes értékű) embernek a nőket. Épp ellenkezőleg, érvel Manne: az, hogy a legkülönfélébb reaktív attitűdökkel viszonyulnak feléjük, és hogy a legborzalmasabb nőgyűlölő cselekedetek mögött is felsejlik annak gondolata, hogy az elkövető jogosult megbüntetni az adott nőt (vagy a nők egy csoportját általában), arra utal, hogy a nőket nagyon is felelős cselekvőnek tekintik. Méghozzá olyan cselekvőknek, akiknek – a korábban elmondottak fényében – az a kötelessége, hogy szeretetet, gondoskodást, intimitást, figyelmet adjanak. Ha pedig nem teljesítik a kötelességüket, akkor megérdemlik a büntetést. Ezért érzünk haragot és olykor undort, ha egy nő nyíltan visszautasítja vagy háttérbe szorítja gondoskodási feladatait (például azzal, hogy nem vállal gyereket, vagy nem „elég jó anya”); ezért érzünk késztetést, hogy valamilyen módon „helyre tegyük” azokat a nőket, akiket túl határozottnak, túl ambiciózusnak tartunk; ezért érzik egyes férfiak igazoltnak, hogy erőszakkal szerezzék meg a nőktől a figyelmet, az intimitást, a törődést. Azért gondolják, hogy elvehetik, mert erkölcsileg mélységesen elfogadhatatlan társadalmi normáink szerint ezek járnak nekik.
Kate Manne kötetének első fele ezen elméleti alapállás központi fogalmait és összefüggéseit járja körül, míg nagyjából az utolsó harmada az így kapott képet gazdagítja olyan esettanulmányokkal, amelyek rámutatnak az ekképp definiált nőgyűlölet mozgatórugóira és társadalmi beágyazottságára. Manne erősen épít azokra a nagy port kavaró – elsősorban észak-amerikai – tragédiákra és botrányokra, amelyek intenzív párbeszédet indítottak el a nőgyűlölet kérdésével kapcsolatosan. Témái és beszédmódja ismerős lehet mindenkinek, aki többé-kevésbé rendszeresen olvassa a Guardian vagy a New York Times publicisztikáit; és nem is próbál meg úgy tenni, mintha kötetével ne egy olyan dialógus résztvevője lenne, amely mostanában nem annyira tudományos konferenciákon, mintsem inkább a Twitteren zajlik. Mindennek számos előnye van: Manne kötete összehasonlíthatatlanul olvasmányosabb és aktuálisabb, mint amit az Oxford University Press kortárs filozófiai monográfiáitól remélnénk. Időnként talán túlontúl aktuális: a Donald Trump győzelmét és Hillary Clinton vereségének okait tárgyaló fejezetek (!) már 2019 júniusában is meghaladottnak tűnnek – arról nem is beszélve, hogy a magyar olvasó empátiáját erősen próbára teheti, ha 50-60 oldalon keresztül kell egy Cornellen tanító professzor politikai csalódottságának filozófiai termékét fogyasztania.
Mindez azonban mit sem von le abból, hogy Manne meglátásai újszerűek és pontosak (a himpathy jelenségének tárgyalása a 6. fejezetben egészen kivételes); az általa kifejtett alapkoncepció pedig revelatív és elegáns. Sokunk visszatérő panasza, hogy a közéleti diskurzusokból (pláne, amikor felköltöznek a közösségi médiára) milyen gyakran hiányzik az a fajta analitikus tisztánlátás és párbeszédkészség, amely a kortárs angolszász filozófiát jellemzi. Manne kötete bátor és komoly lépés afelé, hogy a két szféra találkozzék – és mindketten profitáljanak belőle.