Miért találunk szerte a világon globális eljegesedési eseményekre utaló nyomokat az 550 millió év körüli 
kőzetrétegekben? Milyen színűek voltak a dinoszauruszok? Vajon a régészeti leletek tanúsága szerint milyen vallási elképzeléseik lehettek a majáknak? Három kérdés, amely szervesen kapcsolódik Adrian Currie könyvének címéhez: kövek, csontok és romok. Mind a múlthoz tartoznak, mégpedig ahhoz a legkorábbi írásos emlékek előtti múlthoz, amelyet Martin Rudwick tudománytörténész nyomán „mély múltnak” szokás nevezni. A kifejezés arra utal, hogy a múlt kiterjedése emberi léptékkel felfoghatatlan. Számtalan metafora van forgalomban ennek megérzékítésére; a legismertebb szerint ha a Föld történetét 24 órának tekintjük, az emberiség mindössze éjfél előtt 4-5 másodperccel jelent meg. A mély múltat vizsgáló tudósoknak, a geológusoknak, a paleontológusoknak és az archeológusoknak – de ide tartoznak például a paleoklimatológusok vagy az asztrofizikusok is, nevezzük őket összefoglalóan történeti természettudósoknak – erősen töredékes adatokra, apró nyomokra támaszkodva kell természettudományos módszerek segítségével plauzibilis hipotéziseket felvázolniuk a mély múltbeli entitásokra és folyamatokra vonatkozóan. (Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban a „történeti természettudományok” kifejezés helyett a könyv fogalomhasználatával összhangban a „történeti tudományok” kifejezést fogom használni; de ne felejtsük el, hogy nem a hagyományos értelemben vett történettudományról van szó, hanem kifejezetten a mély múltat természettudományos módszerekkel vizsgáló diszciplínákról.)
A történeti tudományok művelői ismeretelméleti szempontból első pillantásra roppant nehéz feladatra vállalkoznak. Gondoljunk csak a dinoszauruszok színére: bár a dinoszauruszok ábrázolásának hagyománya a 19. század első feléig nyúlik vissza, a csontok, illetve a ritkásan fennmaradt bőrmaradványok sem mondanak semmit arról, hogy milyen színük is volt a 65 millió éve élt állatoknak. Akkor vajon a paleontológusok – a puszta találgatáson kívül – semmit sem tudnak mondani erről a kérdésről? A témával foglalkozó filozófusok és maguk a történeti természettudósok is két egymással többé-kevésbé szembenálló álláspontot, attitűdöt képviselnek a történeti tudományoknak a mély múlt megismerésére vonatkozó episztemikus kapacitását illetően. A pesszimista olvasat szerint a történeti tudósoknak erősen hiányos, töredékes adatokkal kell dolgozniuk, ezért – hacsak nincs nagy szerencséjük – gyakorlatilag mindig hátrányban vannak a jelenbeli entitásokat és folyamatokat vizsgáló tudósokkal szemben. Mennyivel nehezebb helyzetben van egy paleontológus, aki arra a kérdésre igyekszik választ adni, vajon mi okozta a saurupodák, a hosszúnyakú növényi dinoszauruszok hatalmas termetét (a saurpodák közül kerültek ki a Földön valaha élt legnagyobb állatok!), mint egy zoológus, aki azt vizsgálja, hogy a zsiráfoknak pontosan miért is van hosszú nyaka! Míg a zoológus megfigyelheti a hús-vér zsiráfot a természetes élőhelyén, annak ökológiai viszonyait, felboncolhatja az állatot, a legapróbb részletességgel tanulmányozhatja az anatómiáját, addig az őslénykutatónak például néhány csigolyatöredék, ürülékmaradvány és nyomfosszília alapján kell az állat életmódjára, táplálkozására, ökológiájára vonatkozó komplex kérdésekre választ adnia. A hiányos adatok problémáján kívül a történeti tudományoknak még egy alapvető aszimmetriával is számolniuk kell: míg mondjuk egy kísérleti részecskefizikus – egyre kifinomultabb kísérletek megtervezésével, egyre pontosabb műszerek alkalmazásával – képes újabb és újabb bizonyítékokat generálni, addig a történeti tudósok szemlátomást kénytelenek megelégedni a múltból származó nyomokkal és maradványokkal (vagyis lényegében a múltbeli események oksági következményeivel). Másképp megfogalmazva: a múlton nem lehet kísérletezni, tehát a tudósok nem tudnak önerejükből javítani az episztemikus szituációjukon; legfeljebb abban reménykedhetnek, hogy rábukkannak egy jobb állapotban megőrződött maradványra, s így többet megtudhatnak az általuk vizsgált kérdésről.
Igen ám, de ha a történeti tudósok valóban ennyire hátrányos helyzetben vannak, akkor hogyan lehetséges, hogy a paleontológia és a többi történeti természettudomány területén látszólag töretlen a fejlődés, és ezek a diszciplínák a legkevésbé sem szégyenkezve kullognak az „igazi” kísérleti tudományok mögött? A tudósok egyre kifinomultabb hipotéziseket állítanak fel a mély múlt eseményeivel kapcsolatosan, olyan kérdéseket válaszolnak meg, melyekről néhány évtizede még senki sem gondolta, hogy lehetséges volna választ adni rájuk. Ha a valóban annyira hiányosak és rossz minőségűek a bizonyítékok, amelyekkel a tudósoknak dolgozniuk kell, ahogy a pesszimista olvasat állítja, akkor mindez valóságos csodaszámba megy. Adrian Currie fiatal ausztrál tudományfilozófus szerint a pesszimizmus alapvetően elhibázott, a kérdéses szerzők szisztematikusan alulbecsülik a történeti tudományok képességét a múlt megismerésére. Idén megjelent könyvében a történeti természettudományok lehetőségeinek optimista olvasata mellett érvel – ez a magyarázata az alcímnek: optimista útmutató a történeti tudományokhoz.
Szeretném az olvasót előzetesen figyelmeztetni: Currie könyvében bőségesen találhatunk részletesen kidolgozott esettanulmányokat a történeti tudományok – leggyakrabban a paleobiológia, de mellette a geológia és az archeológia – területéről. Ennek érzékeltetésére egy adat: a könyv két központi, visszatérő példájával – a sauropoda gigantizmussal és az úgynevezett hógolyó Föld hipotézissel (Snowball Earth) – kapcsolatos szakirodalom áttekintése nagyjából 30 oldalt tesz ki. Azonban a szerző minden példát a lehetőségekhez mérten olvasmányosan és érdekesen, az ezoterikus szakzsargont minimalizálva mutat be, ezért nem érdemes sietve átlapozni őket.
Currie könyve az angolszász tudományfilozófiának ahhoz a relatíve új vonulatához tartozik, amelynek szerzői azt vallják: tudományfilozófiát csak a tudományt komolyan véve lehet művelni. A huszadik század közepétől a tudományfilozófia eltávolodott attól a pozitivista kutatási programtól, amely a tudományos elméleteket propozíciók halmazaként fogta fel; az ideáltipikus elméleti struktúra helyett a tudományfilozófusok érdeklődésének homlokterébe maga a „tudománynak” nevezett dinamikus tevékenység került, amely értelemszerűen nem vizsgálható függetlenül a tudomány aktuális gyakorlatától és a legújabb tudományos eredményektől. Az elmúlt bő ötven év tudományfilozófiáját ezzel összhangban a szaktudományok filozófiáinak előtörése fémjelezte. A legnagyobb karriert talán a biológia filozófiája futotta be: a biológia ideális terepet nyújtott arra, hogy a tudományfilozófusok ne a „filozófusok fizikájából” – vagyis a fizikából mint legalapvetőbbnek tartott tudománynak a karikatúraszerűen leegyszerűsített képéből – kiindulva próbáljanak általánosításokat megfogalmazni a tudomány egészére vonatkozólag. A történeti természettudományok szisztematikus filozófiai elemzése azonban csak az utóbbi néhány évben vette kezdetét; Currie könyvének megjelenése éppen ezért fontos fejlemény. A mű a témához kapcsolódó – egyelőre még belátható mennyiségű – filozófiai irodalom jó áttekintését adja, ezért egyfajta bevezetőként is olvashatjuk a történeti tudományok filozófiai problémáiba.
A könyv még egy fontos tekintetben illeszkedik a legújabb trendekhez. A tudományfilozófia (és kisebb részben a tudománytörténet) a múlt század utolsó negyedéig szeretett a tudomány sikertörténeteire – vagy legalábbis utólag annak tűnő példáira – koncentrálni, gondoljunk csak a Galileivel, Newtonnal, Darwinnal kapcsolatos irodalomra. Ezek a szövegek a gondolatmenetüket uraló implicit narratívák révén azt sugallják, hogy az episztemikusan legkedvezőbb szituációk alapján kell leírnunk a tudomány szokásos működését. Ez a hozzáállás a 70-es évek tájékán a szociológiai beállítottságú irányzatok – összefoglaló nevükön a tudománytanulmányok (science and technology studies) – megjelenésével, illetve a szaktudományok filozófiának említett elterjedésével alapvetően megváltozott. Az elegáns tudományfejlődési sémák felállítását kiszorította azon szituációk leírása, amikor is a tudósok kedvezőtlen episztemikus kontextusokban igyekeztek választ adni a kérdésekre. Ahogy Currie írja: „Ez a könyv tulajdonképpen nem a történeti tudományokról szól. Hanem inkább arról, hogyan működik a tudomány nem-ideális körülmények között (12).” Az egységes tudomány koncepciója helyett előtérbe került a tudomány – vagy helyesebben: a tudományok – heterogeneitása, illetve a módszertani változatosság, ami a felmerülő problémák megoldását jellemzi. Úgy tűnik, hogy a történeti tudományok remek alanyai a szuboptimális episztemikus körülmények között működő tudomány tanulmányozásának.
Currie célpontja a történeti tudományokkal kapcsolatos pesszimista álláspont, amelyet egy pozitív és egy negatív érvvel is igyekszik cáfolni. A negatív érv azt kívánja megmutatni, hogy a pesszimizmus az úgynevezett „szerencsétlen körülmények” (unlucky circumstances) esetében – vagyis azokban az episztemikus szituációkban amikor a kutatók rendelkezésére álló evidenciák rossz minőségűek és/vagy hiányosak – teljesen elhibázott, míg a pozitív érv az „optimizmust kívánja megalapozni, mondván hogy a pesszimizmus a szerencsétlen körülmények esetén csődöt mond (20. oldal).” Lényegében ugyanannak az éremnek a két oldaláról van szó: ha elfogadjuk, hogy a pesszimizmushoz a szerencsétlen esetek nyújtják a legjobb muníciót, és bebizonyítjuk, hogy a pesszimizmus még a legszerencsétlenebb, leginkább reménytelennek tűnő esetekben sem indokolt, akkor azt is megmutattuk, hogy a többi esetet tekintve még kevésbé lesz az – hiszen igen gyakran a rendelkezésre álló leletanyag bőségesen kielégítő ahhoz, hogy a kutatók az őket érdeklő kérdésekre választ kapjanak –, ezért a történeti tudományok vonatkozásában optimistának kell lennünk. Ha a pesszimizmus álláspontja még a legkedvezőtlenebb esetekben sem áll, akkor ez Currie szerint optimizmusra kell sarkalljon bennünket.
Mit is jelent pontosan a pesszimizmus és optimizmus fogalma? Currie a könyv 11. fejezetében további megkülönböztetéseket is bevezet e két nagy kategórián belül; jelen céljaink szempontjából azonban csupán az a fontos, hogy optimizmusról és pesszimizmusról prediktív értelemben szokás beszélni: míg az optimista hisz a történeti tudományok jövőbeli sikerességében, a pesszimista nem hisz. Vegyük például a dinoszauruszok színét! A pesszimista azt mondja, hogy a paleontológia a hiányos és nehezen értelmezhető nyomok miatt soha nem lesz képes semmi érdemit mondani a kérdésről, míg az optimista arra fogad, hogy a paleontológia a rendelkezésére álló episztemikus források révén sikeresen választ tud adni a kérdésre. Vizsgáljuk meg, mi motiválhatja a pesszimizmust! A történeti tudományok a mély múltat vizsgálva kizárólag materiális nyomokra, maradványokra, vagyis a múltbeli események oksági leszármazottaira vannak utalva. Ezeknek a nyomoknak a megléte, illetve minősége pedig, akár tetszik, akár nem, mindig is a szerencsén fog múlni. A következő probléma a nyomok természetével kapcsolatos: a nyomok megőrződésére vonatkozó háttérelméleteink alapján azt kell mondanunk, hogy a múltra vonatkozó információk jelentős része megsemmisült, és semmilyen reményünk sincsen az utólagos rekonstrukciójukra. Súlyos gondot jelent a történeti és a kísérleti tudományok közti – vélt vagy valós – episztemikus aszimmetria. A történeti tudósok nem képesek új bizonyítékokat előállítani, míg a kísérletező tudósok kontrollált, elvileg megismételhető módon vizsgálhatják kutatási célpontjukat. Míg egy kísérleti részecskefizikus szofisztikált kísérleteket tervez az őt érdeklő szubatomi részecskék vizsgálatára, addig egy paleontológusnak – a pesszimista felfogás szerint – azzal kell dolgoznia, amit a földből előás. Ez adott esetben például azt jelenti, hogy egy sauropoda anatómiájára, ökológiájára, evolúciójára vonatkozó hipotéziseit pusztán egy csigolyatöredék alapján állíthatja fel. Egy mondatban megfogalmazva – és némileg leegyszerűsítve – a három problémát: a történeti tudósok nem képesek kísérleti vizsgálódásokat végezni, kizárólag hiányos és rossz minőségű materiális nyomok állnak a rendelkezésükre, amelyek (főleg a szerencsétlen esetekben) nem mondanak túl sokat a múlt számtalan aspektusáról.
Currie amellett érvel, hogy mindhárom pesszimista aggály megalapozatlan. Terjedelmi okokból most csak az elsőről és a harmadikról ejtek szót. A nyomok kizárólagosságát hangsúlyozó elképzelésekkel szembehelyezkedve a szerző azt állítja, hogy a történeti tudósok nincsenek kizárólag a nyomoknak kiszolgáltatva. Szerinte rendelkezésükre állnak nem nyom-alapú evidenciák is, olyan szurrogátumok, bizonyíték-pótlékok is, melyek lehetővé teszik, hogy a tudósok túllépjenek az aktuálisan hozzáférhető materiális maradványok által szolgáltatott adatokon. Ilyenek például az analógiák, amelyek révén a kutatók kiaknázhatják az azonos típusok példányai közti hasonlóságokat, szabályszerűségeket. Egy 2010-es kutatás során Zhang és társai jó állapotban megőrződött kora-kréta időszaki dinoszauruszok tollainak szerkezetét, az úgynevezett melanoszómák (pigmentet tároló sejtszervecskék) méretét, alakját és konfigurációját vizsgálták pásztázó elektronmikroszkóppal. Zhangék megállapították, hogy a dinoszaurusztollak mikrostruktúrája nagyon hasonló a ma élő madarak tollainak szerkezetéhez, vagyis – a két csoport közti evolúciós rokonságot alapul véve, tudniillik a madarak a dinoszaruruszok leszármazottjai – a madarakat modellként használhatták a dinoszauruszok tollszínének rekonstrukciójakor. Ezt az tette lehetővé, hogy két évvel korábban Jakob Vinther dán paleontológus kutatócsoportja rájött arra, hogy a melanoszómák időnként fosszilizálódnak, és ezek külsődleges tulajdonságaiból következtetni lehet a tollazat színezetére.
Másfelől a szurrogatív evidenciák révén a kutatók túlléphetnek a nyomokból történő következtetéseken. A modellek és szimulációk hasonló episztemikus szerepet töltenek be, mint a kísérletek: ezek révén a tudósok aktívan képesek saját evidenciális szituációjukon javítani. Néhány évvel a fenti vizsgálat után, 2016-ben Vinther és társai megpróbálták megállapítani egy nagyon jó állapotban megőrződött dinoszaurusz bőrszínét egy lézer-stimulált fluoreszcens képalkotó eljárással: ennek segítségével nagyfokú részletességgel fel tudták tárni a pigmentáció mintázatát. Majd különböző mérnöki módszerek segítségével tovább pontosították az állat színezetének rekonstrukcióját: először digitálisan felépítették az izomzatot, majd a dinoszaurusz, biomechanikai szimulációk során tovább finomított digitális mása alapján létrehozták annak életnagyságú fizikai modelljét. Ezt a modellt különböző megvilágítások mellett lefényképezték, hogy a különböző fényviszonyokkal rendelkező élőhelyeket szimulálják, így még pontosabban meghatározhassák a színezet pontos mintázatát, ezzel „pótolva” magának az ősmaradványnak a „hiányosságait”, illetve hogy további következtetéseket vonhassanak le az ökológiájára vonatkozóan. Ezt életképességi modellezésnek nevezik: a kutatók az állatot élő, ökológiailag beágyazott organizmusként vizsgálják, hogy választhassanak a felmerült hipotézisek közül, és finomíthassák az állat fenotipikus profilját. Ezek az eredmények nagyban építettek azokra a közelmúltbeli kutatásokra, amelyek a releváns háttérelméletek finomhangolását eredményezték. Egy kutatócsoport 2013-ban a melanoszómák fosszilizálódását szimulálta laboratóriumi körülmények között, míg egy másik csoport azt vizsgálta, hogy a csirkék tollaiban hogyan lehet megkülönböztetni a melanoszóma struktúrát a különböző bakteriális lerakódásoktól – a célból, hogy a különböző képalkotási eljárások során nyert adatokat pontosabban értelmezhessék a paleontológusok. 2016-ban ma élő madarak tollait vetették alá röntgenanalízisnek, hogy kiderítsék, a tollakban lévő egyes strukturális elemek milyen szabályszerű kapcsolatban állnak bizonyos pigmentekkel.
Ebből a kicsit részletesebben bemutatott példából – amelyet Currie csak futólag említ a könyvében, ő más esetek részletes elemzésére koncentrál – több fontos tanulságot is levonhatunk. Egyfelől megfigyelhetjük, hogyan bővítik ki a paleontológusok a lehetséges evidenciák körét azáltal, hogy opportunista módon, az eszközökben nem válogatva igyekeznek minél több információt kisajtolni speciális kutatási célpontjukból. A történeti tudományoknak ezt a sajátosságát Currie metodológiai mindenevőségnek nevezi: „A mindenevőség együtt jár azzal, hogy a tudósok előszeretettel átvesznek episztemikus eszközöket másoktól, és a lokális kontextusoknak, valamint a speciális igényeknek megfelelően átformálják őket” (158). A kutatók innen is, onnan is csipegetnek, hogy az evidenciák számos különböző, egymástól független forrását kiaknázva a lehető legtöbb információhoz jussanak, ezáltal minimalizálják episztemikus veszteségüket, amit a töredékes adatsorok eredményeznek. Másfelől a fenti példán megfigyelhetjük, hogy a különböző elképzelések és kutatások milyen komplex módon hatnak egymásra az új tudás előállítása során. Currie a kutatási állványzat kifejezést használja ennek a megvilágítására. Ahogy egy ház állványzatára is csak addig van szükség, míg maga a ház fel nem épül, ugyanígy a kutatás során is „a fejlődés elsőként a viszonylag durva szemcsézettségű tények alátámasztásával veszi kezdetét” (267). A kutatás szakaszosan zajlik: a hipotézist – mind plauzibilitása, mind empirikus gazdagsága tekintetében – lépésről-lépésre építik fel. Az egyes adatok csak azután tesznek szert evidenciális relevanciára, miután bizonyos hipotéziseket már megalapoztak, vagyis „felhúzták” a kutatási állványzatot. Ahogy láttuk, a dinoszauruszok színének kutatása során sem arról volt szó, hogy a paleontológusok valamilyen készen kapott módszertan révén jutottak volna közelebb a válaszhoz, hanem a legváltozatosabb, legváratlanabb helyről származó módszerek segítéségét vették igénybe, majd ezeket a módszereket kreatívan hozzáigazították a vizsgálati célponthoz. A hipotézisek felállítása lépésről-lépésre történt, és nem lehetett előre tudni, pontosan melyik korábbi lépcsőfok fogja alátámasztani a későbbi adatokat.
A könyv az esettanulmányokkal alaposan megtámogatott filozófiai elemzéseken túl is érdekes részletekkel szolgál a történeti tudományok, és általában a tudomány természetével kapcsolatban. Currie szerint hibás elképzelés megpróbálni feltárni a történeti tudományok valamifajta lényegét. Az „ilyen megközelítések jellemzően a mély múltra irányuló kutatások fő tevékenységének egyszerűsített, idealizált modelljével dolgoznak” (137), és éppen azt a módszertani változatosságot nem képesek megragadni, amely a történeti tudományok sikerének a kulcsát jelentik – például az olyan nehéz kérdések megválaszolását illetően, mint hogy milyen színe volt a dinoszauruszoknak. Milyen normatív következtetéseket vonhatunk le mindebből általában véve a tudomány működésével kapcsolatosan? A könyv egyik fő mondanivalója, hogy a tudomány nem egységes vállalkozás: a tudás termelése mindig lokális szinten történik, és az, hogy egy konkrét episztemikus szituációban mi számít bizonyítéknak, nem dönthető el független episztemikus sztenderdek mentén (például hogy általánosságban mi a bizonyítékok természete, vagy milyen a tudományos magyarázat). A tudomány különböző elméletek, modellek, technikák, narratívák, módszerek – és még sok minden más – tarka hálója; ennek ellenére a filozófusnak mégsem csupán az a feladata, hogy széttárja a karját, hogy lám, a tudomány sokszínű, és a tudósok sokféle különböző dolgot csinálnak. Currie szerint a modellje olyan magyarázati eszközt ad a kezünkbe, amelynek segítségével valami tartalmasabbat is tudunk mondani a történeti tudományok episztemikus kapacitásáról – anélkül, hogy bármiféle kontextusfüggetlen magyarázati igénnyel lépnénk fel.
A könyv tézisének messzebbre mutató, tudományfinanszírozási következményei is vannak. Optimizmusra vagy pesszimizmusunk alapvetően meghatározza, hogy szerintünk milyen kutatási projekteknek milyen mértékű anyagi támogatásban kell részesülniük (ha bármilyenben egyáltalán). Egyes történeti tudományok, leginkább a geológia és a paleontológia gazdasági haszna elvitathatatlan; elég, ha az ásványkincsek felkutatásában és kiaknázásában játszott szerepükre gondolunk. Más kutatások instrumentális haszna kétségesebb: a dinoszauruszok színére vonatkozó vizsgálódásoknak nagy valószínűséggel semmilyen gazdasági haszna nincsen (eltekintve a múzeumokban kiállított, élethűbb dinoszauruszrekonstrukciók esetleges kedvező hatásától a látogatók számára nézve…), de még pusztán a múlt megismerésében nyújtott episztemikus jutalékok sem feltétlenül tűnnek kifizetődőnek; egyáltalán nem biztos tehát, hogy valóban érdemes lenne az erőforrásokat, más, közvetlenebbül kifizetődő kutatási programok helyett erre a területre csoportosítani. Ha nagy valószínűséggel úgysem tudunk semmi érdemlegeset mondani a dinoszauruszok színéről, akkor miért kéne bárkinek is dollármilliókat ölnie az ezzel kapcsolatos projektekbe? Currie válasza erre a kérdésre nem elválasztható attól, amit a történeti tudományok alapvető természetéről, működési módjáról mond.
A mindenevőségből és a történeti tudományok „állványozott” természetéből következőleg a siker nem előre látható: a kutatási projekt haszna sokszor csak később, az utólagosan generált adatok fényében válik világossá. Soha nem lehet tudni, hogy a kutatás egy későbbi szakaszában mi lesz hasznos, milyen váratlan helyről jön a megoldás, ahogy ezt a dinoszauruszok színével kapcsolatos példa is jól illusztrálta. Ráadásul a történeti tudományok önmagukon túlmutató, közvetett episztemikus haszonnal jár(hat)nak számtalan más – a jelent és a jövőt vizsgáló – tudományterület számára. Az éghajlatváltozást vagy a különböző állatfajok kihalását vizsgáló klímatudósok, illetve konzervációs biológusok együtt dolgoznak a paleoklimatológusokkal és a konzervációs paleobiológusokkal annak reményében, hogy minél pontosabb modelleket és szimulációkat tudnak majd kidolgozni. Ennek során pedig létrejöhetnek olyan „kereskedelmi zónák”, amelyek lehetővé teszik a koordinációt a különböző területek között, és egyben új kutatási horizontot nyitnak. Peter Galison a számítógép korai története kapcsán rámutatott arra, hogy különböző tevékenységet végző, különböző módszerekkel dolgozó, különböző ontológiai elköteleződésekkel felruházott szakemberek egyetlen közös cél elérése érdekében hogyan dolgoztak együtt, és ennek során hogyan jött létre valamiféle keverék, „pidzsin” nyelv, tehát közös módszereknek a készlete, ami lehetővé tette a koordinációt. Egy érdekes adalék ehhez: Currie jelenleg a Cambridge-i Egyetemen működő The Centre for the Study of Existential Risk, vagyis az egész emberiséget kihalással fenyegető veszélyeket vizsgáló interdiszciplináris kutatóközpontban dolgozik – mint tudományfilozófus.
Nem szeretném eltitkolni, hogy Currie könyve – annak ellenére, hogy nagyon humoros és informális nyelvezetet használ – nem könnyű olvasmány. A keményvonalas analitikus filozófiai írásmód meglehetősen technikaivá teszi a művet, különösen az első felét, amelyben Currie bemutatja a saját modelljének konceptuális alapjait, illetve a könyv gerincét alkotó két esettanulmányt. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy olyan könyvvel van dolgunk, amelyet valóban nem csupán a történeti tudományokkal foglalkozó filozófusok forgathatnak haszonnal, hanem minden tudományfilozófus és -történész (és elkötelezett laikus) is, aki komolyan érdeklődik a tudományok pluralitása iránt – magukról a történeti tudósokról nem is beszélve.