Létezik-e Magyarország?

Searle elméletét először az 1997-es The Construction of Social Reality (A társadalmi valóság felépítése) című könyvében publikálta, majd több mint tíz évvel később újra nekiült, hogy az időközben felgyülemlett ellenvetésekre válaszolva, és elképzeléseit immár a társadalmi valóság mibenlétének átfogó elméletévé fejlesztve újra kifejtse nézeteit. Ennek eredménye a 2010-ben publikált Making the Social World: The Structure of Human Civilization (A társadalmi világ létrehozása: az emberi civilizáció szerkezete).

„Sokan azt gondolják: Magyarország — volt; — én azt szeretem hinni: lesz!” — írta Széchenyi gróf a Hitelben. Én itt és most egy ennél sokkal szerényebb állításról szeretnék értekezni, jelesül, hogy „Magyarország van”. Ezzel igencsak nehéz lenne vitatkozni. Míg azt joggal kétségbe vonhatja valaki, hogy például a Donyecki Népköztársaság létezik-e, az kétségtelennek tűnik, hogy Magyarország tényleg van. Sőt nemcsak hogy van, de azt is meg tudjuk mondani, hol van, és hogy mikortól létezik. Úgy tűnik tehát, hogy Magyarország egy téridőben kiterjedt entitás, csakúgy, mint a kövek, székek, asztalok, vagyis azok a valamik, amelyeket a filozófusok konkrét egyedi létezőknek szoktak nevezni. Világos azonban az is, hogy Magyarország egyáltalán nem abban az értelemben létezik, mint egy szék vagy egy asztal. De akkor mégis hogyan? Miféle létező ez a Magyarország, miben különbözik a kövektől, füvektől, állatoktól? Mit kell azon értenünk, hogy Magyarország van, míg például a Szovjetunió már nincs?

Mielőtt válaszolnánk a kérdésre, térjünk vissza egy percre Széchenyi grófhoz. Az ő arcképe látható azokon a színes, kékes-lilás papírdarabokon, amelyeket sokan — sajnos nem elegen — minden nap maguknál hordanak. Mármost ezeknek a papírdaraboknak van egy bizonyos tulajdonsága, mégpedig az, hogy ötezer forintot érnek. De tegyük fel a kérdést: miféle tulajdonság ez az „ötezer forintot érés”? Milyen értelemben rendelkezik vele egy bankjegy? Nyilván nem úgy, ahogy egy hegy rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy ötezer méter magas, vagy egy épület azzal, hogy ötezer éves. De hát akkor mégis hogyan?

A huszadik század egyik legjelentősebb amerikai filozófusa, John R. Searle szerint ez a két kérdés egyazon kategóriába esik; mindkettő a filozófia egy bizonyos területének, az úgynevezett társadalmi ontológiának a területére tartozik. A papírdarab pontosan azért ér ötezer forintot, amiért Magyarország létezik — jelesül azért, mert fennállnak bizonyos társadalmi tények. E tények természetéről — mondja Searle — egységes filozófiai elméletet alkothatunk, amely minden társadalmi létező minden társadalmi tulajdonságáról számot ad a bankjegyektől a focimeccseken át az államokig és az ENSZ-ig.

Searle elméletét először az 1997-es The Construction of Social Reality (A társadalmi valóság felépítése) című könyvében publikálta, majd több mint tíz évvel később újra nekiült, hogy az időközben felgyülemlett ellenvetésekre válaszolva, és elképzeléseit immár a társadalmi valóság mibenlétének átfogó elméletévé fejlesztve újra kifejtse nézeteit. Ennek eredménye a 2010-ben publikált Making the Social World: The Structure of Human Civilization (A társadalmi világ létrehozása: az emberi civilizáció szerkezete).

Lévén hogy Searle könyvében arra vállalkozik, hogy a minket körülvevő társadalmi valóság egészéről adjon átfogó elméletet, nem csoda, hogy mondandója olykor igen bonyolult és szerteágazó. Mégis érdemes nagy vonalakban áttekintetünk elképzeléseit. Ezek ugyanis olyan bepillantást engednek a környező és az életünket minden téren meghatározó társadalmi valóság természetébe, amilyennel az egyéb tudományok — például a politikatudomány vagy a közgazdaságtan — nem szolgálhatnak.

Searle kiindulópontja az a gondolat, hogy a társadalmi létezők nem függetlenek az emberi lényektől. Ha egy kozmikus katasztrófa során minden ember elpusztulna, a hegyek továbbra is ötezer méter magasak, az épületek ötezer évesek maradnának, ám a színes papírdarabok megszűnnének ötezer forintot érni. A társadalmi létezőket az emberek hozzák létre, persze nem úgy, ahogy az épületeket és műtárgyakat hozzák létre — azaz nem vésővel, kalapáccsal és egyéb eszközökkel. A társadalmi létezők — mondja Searle — az emberi elme termékei.

Ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy a társadalmi létezők pusztán illúziók. Nem igaz például, amint azt Weöres Sándor mondja, hogy „a pénz […] tulajdonképpen nincs, csak puszta idea és ideál” (A teljesség felé). Attól még, hogy valami függ az emberi elmétől, nem válik automatikusan nem létezővé. A gondolatok, emlékek kétségtelenül léteznek — sok gondolatom van például Searle könyvéről —, bár ezek is az elménk termékei. Vagy vegyünk egy költeményt. Ez is az elménk terméke, de ettől még nem „puszta idea vagy ideál”, és semmi esetre sem „fikció”. Nagyon is létezik, csak éppen létében függ az emberi elmétől.

A társadalmi létezők tehát elmefüggő dolgok. Az, hogy mi is pontosan az elme, számunkra most nem érdekes. Searle elméletével ugyanúgy összefér, hogy az emberi elmét a fizikai világ részének tartsuk — mondjuk neuronkisülések összességének —, mint az, hogy egy testetlen, szellemi valóság részének. Searle egyetlen dolgot követel meg az elméktől: hogy képesek legyenek intencionalitásra. Ez a sokat használt és sokszor félreértett fogalom lesz a kulcsa Searle társadalmi valóságra vonatkozó elméletének.

Az intencionalitás az elmének az a tulajdonsága, hogy képes vonatkozni valamire. Például amikor gondolunk egy dologra, vágyunk rá, vagy visszaemlékszünk rá, akkor ezek a mentális állapotaink az adott dologról szólnak. Ezzel szemben egy kő vagy egy fa nem szólhat semmiről, saját magán kívül nem képes semmi másra sem vonatkozni. Még egyszer: az intencionalitást nem kell természetfeletti, csodás jelenségnek tartanunk, amelyet az ember testetlen szellemi valója hoz létre, de nem kell pusztán fizikai viszonyok összességének sem tekintenünk. Searle elmélete összefér mindkét elképzeléssel.

Mármost Searle megkülönböztet egyéni és kollektív intencionális aktusokat. Például amikor egymagamban arra gondolok, hogy mit szeretnék ebédelni, egy egyéni intencionális aktust hajtok végre. De mikor a legjobb barátommal azt próbáljuk kiötölni, hogyan mismásoljuk el a tényt, hogy előző este részegen összetörtük a házigazda kedvenc dísztárgyát a házibuliban, egy kollektív intencionális aktussal van dolgunk. Ilyenkor ugyanis nem azon gondolkodom egyedül, hogy én mit csináljak, hanem azon gondolkodunk együtt, hogy mi mit csináljunk. Az intencionális aktus alanya egy „mi”, nem pedig egy „én”.

Az ilyen kollektív intencionális aktusok egyik sajátos tulajdonsága, hogy képesek bizonyos dolgokat funkciókkal felruházni. Ha kimegyünk a parkba focizni, és kinevezünk két fát kapunak, úgy ezt a két dolgot egy kollektív intencionális aktus segítségével felruháztuk egy bizonyos funkcióval. E funkciók között speciális helyet foglalnak el azok, melyeket Searle státusfunkcióknak nevez. Ezek olyan funkciók, melyeket a funkciót ellátó tárgy nem képes pusztán fizikai felépítése folytán betölteni. Ha egy nehéz kődarabot felruházok a levélnehezék funkciójával, úgy ezt a funkciót a kődarab már pusztán fizikai felépítése folytán is képes ellátni. Ezzel szemben egy bankjegy, de még egy aranyrög sem képes pusztán fizikai felépítése folytán értékes lenni.

Ahogy a példa is sugallja, a státuszfunkciókban rejlik a társadalmi valóság ontológiájának kulcsa. Searle szerint a társadalmi valóságot úgynevezett institucionális vagy intézményes tények alkotják. (Az intézményes tényekről magyarul lásd Searle Beszédaktusok [Gondolat Kiadó, 2009], illetve Elme, nyelv és társadalom [Vince Kiadó, 2000] megfelelő fejezeteit.) Ezek a tények akkor jönnek létre, amikor kollektív intencionális aktusok segítségével bizonyos dolgokat státusfunkciókkal ruházunk fel. Miként történik ez a felruházás? A státusfunkciókat létrehozó kollektív intencionális aktusok — igen, bonyolódik a dolog, de kitartás! — úgynevezett deklarációk; olyan fajta aktusok, mint az, amikor az iskolaigazgató azt mondja, „a tanévet ezennel megnyitom”.

A dolgokat státuszfunkciókkal felruházó kollektív deklarációk bizonyos szabályokat határoznak meg a státusfunkcióval felruházott dologgal kapcsolatban. Ezeknek a szabályoknak az általános formája a következő: „X Y-nak számít C kontextusban”. Például az a tény, hogy a már emlegetett bankjegy ötezer forintot ér, oly módon jön létre és kizárólag annak folytán létezik, hogy mi, a társadalom tagjai egy kollektív intencionális aktus segítségével deklaráltuk, hogy „A kékeslila papírdarab (X) egy ötezer forintos bankjegynek (Y) számít a mi társadalmunkban (C)”.

Egy utolsó kérdés: miben áll valaminek a számára Y-nak lenni C kontextusban? Mit deklarálunk tulajdonképpen, amikor azt mondjuk, a papírdarab bankjegynek számít a mi társadalmunkban? Searle álláspontja szerint minden alkalommal, amikor X-et felruházunk egy státusfunkcióval, voltaképpen nem teszünk mást, mint meghatározunk bizonyos engedményeket, kötelességeket, jogokat, összefoglaló néven deontikus erőket (deontic powers), amelyekkel más emberek — a társadalom tagjai — e deklaráció folytán rendelkezni fognak.

Ha például mi mind deklaráljuk, hogy ez a papírdarab ötezer forintot fog érni, úgy ezzel voltaképpen azt deklaráltuk, hogy nekem, aki birtoklom ezt a papírdarabot, bizonyos körülmények között jogomban áll bizonyos dolgokért elcserélni a papírdarabot. Továbbá egy pénztárosnak nem áll jogában azt mondani, hogy nem ad érte nekem egy csomag rágót — ahogy ellenben jogában állna ezt mondani, ha kavicsokat ajánlanék fel neki fizetségként. Ha a barátom egy ilyen papírdarabbal ki akarja egyenlíteni ötezer forintnyi tartozását felém, normális körülmények között kötelességem azt elfogadni, nem mondhatom, hogy a tartozása nincs kiegyenlítve. És így tovább. Az tehát, hogy valami rendelkezik egy státuszfunkcióval, végső soron nem azt jelenti, hogy valami egy sajátos tulajdonságra tesz szert, hanem hogy valaki sajátos jogoknak és kötelességeknek kerül birtokába. A státuszfunkciók végső soron nem az őket hordozó tárgyakban, azok valamely specifikus tulajdonságában, hanem az általuk deontikus erőkkel felruházott személyekben vannak lehorgonyozva.

Ez az elképzelés megoldja az úgynevezett „szabadon lebegő” státuszfunkciók problémáját is. Úgy tűnik ugyanis, vannak bizonyos társadalmi létezők, amelyeknek nincs vagy nincs egy meghatározott fizikai megtestesülése. Hol van például pontosan egy részvénytársaság? Mely fizikai tárgyat ruházunk fel ezzel a státuszfunkcióval, mikor megalapítjuk a részvénytársaságot? Nos, nincs egyetlen ilyen fizikai tárgy, ez azonban nem probléma. Ami végső soron számít, az a deontikus erő, amellyel a vezérigazgatót, a titkárt, a részvényeseket és másokat felruházzuk a deklaráció során.

Összegezve tehát Searle elméletét a társadalmi valóság felépítéséről: a minket körülvevő társadalmi valóságot intézményes tények alkotják, amelyek kollektív intencionális aktusok során jönnek létre; ezek olyan deklarációk, amelyek státusfunkciókkal ruháznak fel bizonyos dolgokat, ez pedig annyit tesz, hogy a deklarációk folytán bizonyos emberek deontikus erőkre — azaz jogokra és kötelességekre — tesznek szert. Társadalmi tények akkor is létrejöhetnek, ha nincs egyetlen meghatározott fizikai tárgy, amely a státuszfunkció hordozója — mindaddig, amíg vannak olyan személyek, akik rendelkeznek a szükséges deontikus erőkkel.

Mindezek alapján úgy tűnik, Searle elképzelése a társadalmi valóság szerkezetéről teljes mértékben tarthatatlan. Hogy miért? Vegyük például az ötezer forintos bankjegyet. 1999. április elsején bizonyos személyek deklarálták, hogy az ilyen és ilyen papírdarabok ötezer forintot érnek. De engem például soha senki nem kérdezett meg, hogy ennek a deklarációnak az érvényességét elfogadom-e, és kétségtelen, hogy a bankjegyet használó közösség — amelynek tagjai elvileg szükségképpen részt vesznek a kollektív deklarációban — szintén így van ezzel. Hogyan lehetséges tehát, hogy a bankjegyek mégiscsak rendelkeznek a szóban forgó státuszfunkcióval?

Searle válasza a Hálózat és a Háttér fogalmából indul ki. A gondolat a következő: intencionális aktusainkat intencionális állapotok — hitek, vélekedések — egész Hálózata, valamint képességek, hajlamok, szokások Háttere teszi lehetővé. Ahhoz, hogy eldöntsem, eszem egy hamburgert a sarki McDonald’s-ban, úgy kell gondolnom, hogy a McDonald’s ilyenkor nyitva van, hogy árulnak hamburgert, hogy a hamburgerek olyan dolgok, amelyeket meg lehet enni, és így tovább. Ahhoz, hogy elsétáljak egyik helyről a másikra, bíznom kell benne, hogy ha felemelem a lábam, nem repülök fel a levegőbe. A Hátteret és a Hálózatot alkotó elemek többségének persze egyáltalán nem vagyunk tudatában, sokukat csak mintegy feltételes reflexként birtokoljuk.

Ez a reflexekből, rutinokból, tudattalan intencionális állapotokból és aktusokból álló Háttér és Hálózat az, amelynek révén Searle szerint a társadalmi valóság az esetek nagy többségében létrejön és fennmarad, még akkor is, ha tudatosan sohasem jelentjük ki, „ez a papírdarab ötezer forintot ér!” Elég, ha ennek az általunk szinte soha nem tudatosított szabálynak megfelelően cselekszünk. Ahhoz ugyanis, hogy így cselekedjünk, úgy kell reprezentálnunk a papírdarabot, mint ami ötezer forintot ér. Searle véleménye szerint ilyenkor mindig végrehajtjuk a Háttérben azokat a kollektív intencionális aktusokat, amelyek a társadalmi valóság fenntartásához szükségesek. Minden alkalommal, mikor nem kelünk át a piros lámpán, mikor fizetünk a boltban, mikor nem vesszük kézbe a labdát focizás közben, a Háttér mélyrétegeiben végrehajtjuk azokat a kollektív deklarációkat, amelyek a különböző dolgokat felruházzák státuszfunkciókkal, különböző személyeket pedig deontikus erőkkel.

Ennek az elképzelésnek egyik döntő fontosságú következménye Searle politikáról szóló elmélete. A politikai hatalom maga is deontikus erő, amellyel a társadalom tagjai ruházzák fel egymást. Ez éppúgy igaz a demokratikus államok kormányfőire, mint a diktatúrák vezéreire és a monarchiák uralkodóira. Hatalmuk politikai természetű: azért hajtjuk végre az utasításaikat, mert kollektíve úgy reprezentáljuk őket, mint akik bizonyos státuszfunkcióval rendelkeznek, és akik felé bizonyos kötelességekkel tartozunk — illetve akikkel szemben jó esetben jogaink is vannak.

Mindenfajta politikai hatalom státusfunkciók kollektív deklarációjának eredménye, és mint ilyen — ahogy azt a társadalmi szerződés híveitől Michel Foucault-ig sokan hangsúlyozták — alulról jön. Minden hatalom forrása a nép — nemcsak jogi, hanem ontológiai értelemben is: az a tény, hogy Barack Obama az Egyesült Államok elnöke, nem állhatna fenn, ha az USA állampolgárai — implicite vagy explicite — nem fogadnák el, hogy ez a tény fennáll. Ha a társadalom tagjai ezt a tényt nem fogadnák el — nem reprezentálnák e vezetőket úgy, mint akik felé kötelességekkel tartoznak —, a társadalmi tény megszűnne létezni, mint ahogyan a bankjegy is megszűnne értékesnek lenni, ha senki nem fogadná el a boltban.

De pontosan meddig terjed a kollektív intencionális aktusok hatalma? Miféle tényeket képesek ezek létrehozni? Ha például egy társadalom tagjai közösen elfogadják, hogy bizonyos emberek másodrendű állampolgárok, úgy ez máris társadalmi tény? Ezt a lehetőséget az itt tárgyalt elmélet alighanem nem zárja ki, azonban látnunk kell, hogy a társadalmi tények e jellegzetessége kétélű fegyver. Jól mutatja ezt Searle elmélete az emberi jogok természetéről. Searle úgy véli, az emberi jogok is társadalmi létezők, melyeket kollektív intencionális aktusok hoznak létre, mikor egy közösség tagjai kollektíve deklarálják, hogy bizonyos dolgok — az emberi lények — bizonyos státuszfunkcióval rendelkeznek, azaz bizonyos kötelezettségeink vannak velük szemben. Ha nem hozhatnánk létre ilyen társadalmi tényeket, emberi jogok sem léteznének. Az intézményes tények hatalma csakugyan nagy, de hogy jóra vagy rosszra használjuk őket, rajtunk áll.

Fontos látnunk, hogy míg a társadalmi tények függenek az emberi elméktől, addig a morális tények nem szükségképpen. Pusztán az a tény, hogy egy társadalom bizonyos társadalmi tényeket hoz létre, még nem teszi e tényeket erkölcsileg helyénvalóvá. Nagyon is meglehet, hogy bizonyos tényeket erkölcsi értelemben jobb létrehozni, mint másokat. Persze az, hogy ezt ki és miként döntheti el, messzire vezető kérdés.

Könnyű úgy gondolni, hogy a társadalmi tények, a tudattalan háttérfeltevéseinkbe beépült diszpozíciók, amelyek arra irányulnak, hogy létrehozzuk és fenntartsuk a minket körülvevő társadalmi struktúrát, kizárólag az elnyomás eszközei. Searle azonban hangsúlyozza, hogy a társadalmi valóság létrehozásának elsődleges célja, hogy lehetőségeket nyisson fel előttünk. A kollektív deklarációk által létrehozott társadalmi tények teszik lehetővé a másokkal való szervezett együttélést, kooperációt, azt, hogy társas lényekként, emberekként kiteljesíthessük magunkat.

Searle rendkívül összetett elképzeléseinek számos részletét nem tudtuk áttekinteni. Nem eshetett szó a nyelv szerepéről, a jogok és kötelességek elemzéséről, a hatalom és erőszak viszonyáról, és még sok minden másról. Ám e rövid áttekintés alapján is beláthatjuk, miként képesek a filozófusok hozzájárulni a társadalmi valóság mibenlétével kapcsolatos vitákhoz. Míg a közgazdászok Magyarország gazdaságával, a politológusok Magyarország politikai életével kapcsolatos kérdésekre adnak választ, addig a társadalom ontológiájával foglalkozó filozófusok arra, mit jelent egyáltalán, hogy Magyarország van. Amennyiben a környező valóság lehető legteljesebb és legmélyebb megértésére törekszünk, e kérdést legalább annyira fontosnak kell tekintenünk, mint az előbbieket.

Megjelent a Műút 2015050-es számában

A Kiskáté vendégszerkesztője Bárány Tibor
A rovat korábbi írásai itt olvashatók