Nem tudom, volt-e Drew-nak B terve arra az esetre, ha valaki jelentkezik, és azt mondja, igen, már én is lőttem szarvast.
Amikor újabb és újabb ismerősökkel vacsorázunk, rendszerint szóba kerül, hogy a sanghaji konyha, ellentétben a kantonival és a szecsuánival, nem csípős, hanem inkább édes, Szecsuánban pedig nincsenek tengeri halak sem az étlapon, mivel a tartomány nagy része olyan messze van bármelyik tengertől, mint Makó Haifától. Ilyenkor aztán mindig kiderül, hogy szeretem a csípőset. És akkor elmondom, hogy Magyarországon, falun, aki nem szereti az erős paprikát, azt nem is tartják igazi férfinak. (Legalábbis az erőspaprika-rajongók nem.)
Tegnap három kínai lány, Manjari, Jun és Ashley egy kizárólag hamis termékeket kínáló pláza és egy kortárs galérianegyed meglátogatása után elvitt minket a Kung Fu Komedy műsorára. Drew Fralick, az est házigazdája elmondta, hogy náluk, a michigani Wolverine Lake Village-ben addig nem számít férfinak az ember, amíg le nem lőtt egy szarvast. A vadászok szétszórják az állatok kedvenc csemegéit, almát és kukoricát, aztán leülnek, és szépen lelövöldözik őket. Bár Drew szerint ez nem sportszerű. Olyan, mondta, mintha egy szarvas „all you can eat” éttermet nyitna, és kövér emberekre vadászna. „Én nem lőttem szarvast, csak rálőttem egyre — tette hozzá. — Különben van itt valaki, aki lőtt már szarvast?”
Ekkor a fejemre irányítottak egy reflektort, mert a mellettem ülő Hans, Dániából, felemelte a kezét: „Igen, én lőttem. Rénszarvast.”
— Rénszarvast? De miért?
— Tudod, nem volt mit ennünk. Lőttem egyet, és megvolt az élelmünk egész télre.
— Dániában éhínség van?
— Ez rég volt, negyven éve. Alaszkában.
Drew továbbra sem jött zavarba: „De akkor is, lelőni! Nem lett volna elég csak kiszorítani belőle a szuszt?” És mutatta is, hogy ő hogyan fojtogatna egy rénszarvast, térddel néha egy kicsit hasba is rúgva.
Közép-Európából is volt egy fiú, Wojciech, ez volt az első fellépése, igazi, katartikus színháztörténeti pillanat, legalábbis abban az értelemben, hogy lengyel azelőtt valószínűleg még sosem utánozta Gollamot sanghaji színpadon.
A francia fellépőt az egyiptomi követte. „Nektek tetszett? — kérdezte. — Én utálom. Amikor műsor után odajönnek hozzám a lányok, csak a telefonszámát akarják elkérni.” De a dánok sem úszták meg. (Hansot szerintem sokáig fogják emlegetni.) „Mikor a rosklidei fesztiválra utaztam, a repülőtéren két fegyveres megállított. »Mért pont engem kellett kiszúrni? Csak mert Egyiptomból jöttem, szakállas vagyok, és Mohamedek hívnak?« — kérdeztem. — »Nem, uram — felelték képmutatóan. — Egyedül az ön kezében van égő cigaretta.«”
Egy másik fellépő felidézte a Sanghai Daily egyik címlapsztoriját: a délkelet-kínai Chongquingben átadták az ország első olyan járdasávját, amit kimondottan okostelefon-használóknak alakítottak ki. Tényleg nagyon sokan használják a mobiljukat társaságban, a Zhongshan Parkban láttam egy családot: a szülők egy padon ülve mobiloztak, ketten kétfelé fordulva — bár talán épp a gyerekkel, aki az elfüggönyözött babakocsiban feküdt.
Amikor a műsor előtt a bárban beszélgettünk, ott is feltűnt, hogy a szomszéd asztalnál ülő négy ember mind mobilozik, később kiderült: kivétel nélkül humoristák. Közülük a göndör kínai lány, Allanah később nagyon izgult a színpadon, mondjuk a bekiabálók sem azon voltak, hogy ezt leküzdje. De egy jó poénja így is volt. Amikor az írek elhallgattak a nézőtéren, a lány rezignáltan megjegyezte: „Na, ezek is eltűntek a sötétben, mint az összes férfi, akikkel életemben eddig beszélgettem.”
A mellékelt képen az újság címlapja látható, a mobilozós járdasávval. A mellette lévő karcsú, női cigarettásdoboz nem az erőspaprika-fogyasztó férfiasságomat hivatott ellenpontozni, hanem csak arról van szó, hogy a trafikban bemutatott pantomimelőadás tanulságát úgy értelmeztem, hogy a dobozban szivar van.
