A kérdés- és választudományokról

A kérdés- és választudományok sokkalta szerteágazóbbak, mintsem könnyű kézzel hasznosan hozzájuk lehetne nyúlni. Ezért sokan azt a megoldást választják, hogy ezen tudományok rejteke alatt kanyarogva haladnak saját útjaikon, s beszélnek arról, amit fontosnak tartanak, mondván, a szerteágazó tudományterületen úgysincs ember, aki kiismerje magát, ezért aztán bátran össze lehet hordani tücsköt-bogarat, szem elől tévesztve kérdést, választ egyaránt. Sajátja ezeknek a megszólalásoknak némi durcásság. Sokan válaszoltak már olyan kérdésekre, amelyeket nem nekik tettek föl — akkor válaszolj, ha kérdeztek —, illetve a kérdéseikre nem érkezett válasz — akkor kérdezz, ha válaszolok. Néha magunk is kerülhetünk hasonló helyzetbe — akinek már volt felesége, érti. Vannak, nem is kevesen, akik azt, hogy rendszeresen kérdeznek illetve válaszolnak, úgy állítják be, mint a kérdés- és választudományban való jártasságukat, és a szakértő hangján szólalnak meg. Az én helyzetem könnyebb, nekem nincs szükségem szakértői státusra, nem akarom, hogy elismerjenek, tudományos babérokra nem vágyom. Pusztán azért fogtam bele ebbe a kis dolgozatba, mert medvészeti kutatásaim során többször kerültem abba a helyzetbe, hogy kérdést kellett föltennem, illetve válaszolnom kellett kérdésekre, és más helyeken, ahol erről beszámoltam, minősítettem ezeket a kérdéseket, elsősorban a kérdéseket, mert, mint azt látni fogják, én a kérdések felől közelítek a válaszhoz, és ebben a tekintetben konzervatívnak vallom magam. Amikor egy kollégámnak megmutattam a feljegyzéseimet, jelezte, hogy nem pontosan érthetőek a minősítéseim, és szerencsés volna, ha kifejteném, mit értek pl. „közepesen nehéz kérdés” alatt. Nos, ez a célom, de egy kissé messzebbről kell indulnom.

1. Bevezetés
A kérdés- és választudományok sokkalta szerteágazóbbak, mintsem könnyű kézzel hasznosan hozzájuk lehetne nyúlni. Ezért sokan azt a megoldást választják, hogy ezen tudományok rejteke alatt kanyarogva haladnak saját útjaikon, s beszélnek arról, amit fontosnak tartanak, mondván, a szerteágazó tudományterületen úgysincs ember, aki kiismerje magát, ezért aztán bátran össze lehet hordani tücsköt-bogarat, szem elől tévesztve kérdést, választ egyaránt. Sajátja ezeknek a megszólalásoknak némi durcásság. Sokan válaszoltak már olyan kérdésekre, amelyeket nem nekik tettek föl — akkor válaszolj, ha kérdeztek —, illetve a kérdéseikre nem érkezett válasz — akkor kérdezz, ha válaszolok. Néha magunk is kerülhetünk hasonló helyzetbe — akinek már volt felesége, érti. Vannak, nem is kevesen, akik azt, hogy rendszeresen kérdeznek illetve válaszolnak, úgy állítják be, mint a kérdés- és választudományban való jártasságukat, és a szakértő hangján szólalnak meg. Az én helyzetem könnyebb, nekem nincs szükségem szakértői státusra, nem akarom, hogy elismerjenek, tudományos babérokra nem vágyom. Pusztán azért fogtam bele ebbe a kis dolgozatba, mert medvészeti kutatásaim során többször kerültem abba a helyzetbe, hogy kérdést kellett föltennem, illetve válaszolnom kellett kérdésekre, és más helyeken, ahol erről beszámoltam, minősítettem ezeket a kérdéseket, elsősorban a kérdéseket, mert, mint azt látni fogják, én a kérdések felől közelítek a válaszhoz, és ebben a tekintetben konzervatívnak vallom magam. Amikor egy kollégámnak megmutattam a feljegyzéseimet, jelezte, hogy nem pontosan érthetőek a minősítéseim, és szerencsés volna, ha kifejteném, mit értek pl. „közepesen nehéz kérdés” alatt. Nos, ez a célom, de egy kissé messzebbről kell indulnom.

2. Von Anser
A kérdés- és választudományi alapkutatásokban több jelentős iskolát ismerünk. Az egyik a Von Anser-féle, mely a válaszok felől közelíti meg a kérdéseket, és így osztályozza azokat, a válasz nehézségi fokától függően. Eszerint ha a válasz könnyű, a kérdés is könnyű, ha a válasz közepesen nehéz, a kérdés is közepesen nehéz, ha a válasz nagyon nehéz, a kérdés is nagyon nehéz — és ezek csak a főbb kategóriák. Von Anser említi az úgynevezett körülményeket, utal a segédtudományokra — égtájpszichológia, származástechnika, téridő (helytörténet) —, de túl nagy jelentőséget nem tulajdonít nekik. Egy interjúban bevallotta, hogy esze ágában sem lett volna a problémával foglalkozni, ha véletlenül nem lett volna már megoldása hozzá. Így Von Anser egyszerűen közzétette téziseit, és a továbbiakban másfelé fordult az érdeklődése. A Von Anser életművével foglalkozó kutatók a hagyatékban több tucat olyan publikálatlan megoldást találtak, amelyekhez a mai napig nincsen ismert probléma. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk, miszerint e nagy tudós több területen is jelentősen megelőzte korát, a közepesen nehéz kérdést illetően nem az ő gondolatmenetének nyomvonalán fogunk haladni.

3. Sir Intervaltól a Time Is Money-ig
A Sir Interval-féle irányzat sem veszi figyelembe a helyi sajátosságokat, érzelmi állapotokat, kizárólag egyetlen szempontot vizsgál, a kérdés és a válasz elhangzása között eltelt időt. Ezt az időszakot — véleményem szerint hibásan — holt időnek nevezi, ami árulkodik arról, hogy a megfigyelő szempontját érvényesíti, hiszen külső szemlélő számára ez alatt az idő alatt valóban úgyszólván semmi sem történik. Holott. Holott ez alatt az idő alatt fogalmazódik meg a válasz a kérdezettben. Az Interval-iskola választudósai a holt idő hossza alapján numerikusan/kabbalisztikusan írják le a kérdések nehézségi fokát. Rendszerükből fakadóan magától értetődően figyelmen kívül hagyják, hogy a válasz helyes-e, vagy sem, hiszen — mint írják — ez nem minden kérdés esetében állapítható meg egyértelműen, ezért aztán egyetlen kérdés esetében sem veszik figyelembe. Interval és követői eleve lemondanak a kérdezés-válaszadás belső folyamatainak leképezéséről, ami pedig nekünk kifejezett célunk, ezért az ő metodikájuk sem lehet segítségünkre.
A Time is Money szekta (vagy csoport, aszerint, hogy politikai vagy vallási képződményként soroljuk be őket, mert még erről is vita folyik) abból az egyszerű tételből indul ki, hogy minél több idő telik el a kérdés és a válasz között, annál nagyobb a veszteség. Bebizonyították — és ez most nem az a hely, ahol nekifoghatnék számításaikat ellenőrizni, így fenntartással ugyan, de közlöm következtetéseiket —, hogy ha minden kérdésre csak egy másodperccel gyorsabban születne meg a válasz, akkor az a világgazdaság teljesítményét 1%-kal növelné, ami euróban kifejezve sok, kurva sok pénz.

4. Al Catres
Az iskolák másik nagy csoportja a kérdést tekinti elsődlegesnek. Al Catres — az észak-afrikai, félig arab, félig görög származású mester — követői a módszert vették át a nagy tudóstól, aki elsősorban gépészettel foglalkozott, de nem áll tőle távol a filozófia sem, miként ismert barátjától, Arkhimédésztől sem. Al Catres abból a hipotézisből indult ki, hogy minden egy, márpedig ha minden egy, akkor össze is lehet rakni. Két irányban folytatta kísérleteit. Egyes dolgokat a lehető legkisebb részekre igyekezett szétszedni, azt tanulmányozva, hogy hogyan is lettek összerakva, páros napokon pedig a legkülönfélébb dolgokat igyekezett egymással öszeilleszteni, teóriáját igazolandó. Izgalmas, szép, de az esetek többségében használhatatlan tárgyak születtek munkája nyomán. Tagadhatatlan azonban, hogy Arkhimédész barátjára kifejezetten inspirálólag hatott munkássága, amint ezt a szürakuzai mester több alkalommal elismerte.
„Mi az ördögnek burkoltad báránybőrrel ezt a harmad-világítótorony méretű emelőgépet, és miért festetted pirosra a báránybőrt? — kérdeztem egy ízben tőle, amikor meglátogattam” — emlékszik vissza Arkhimédész. „Kíváncsi voltam, hogy nézne ki — felelte barátom, és igazat kellett adnom neki, mert kíváncsisága újabb kíváncsiságot szült, és ez viszi a világot előre, no meg az erőszak” — olvasható Arkhimédész kiadatlan naplóinak harmadik tekercsében.
Al Catres követői (a „kíváncsiak”) a mester módszerét kiterjesztették, és nem csak tárgyakra alkalmazták, hanem gondolatokra és magára a nyelvre is. A kérdés- és választudományban a kíváncsiak előbb szavakra, majd betűkre szedték szét a kérdéseket, aztán betűről betűre összerakva próbálták megállapítani, hol van az a pont, melyen innen még nem kérdés valami, de amely ponttól kérdéssé válik.
Maga Al Catres élete utolsó éveiben már meghaladta fiatalkori téziseit. Talán mert kíváncsiságát kielégítette, de az is lehet, hogy egyszerűen csak elment a kedve az egésztől, mindenesetre a „minden egy” filozófiája zárótételének megfogalmazását követően („mindegy”) munkássága más irányt vett, noha továbbra is tárgyakkal foglalkozott. A tárgyakat Al Catres ie. 222-ben használati és használhatatlan tárgyakra osztotta. A használati, de már nem használható tárgyakért egy drachmát fizetett, a használhatatlan tárgyakra egyenként alkudott.

5. Az égtájpszichológia
Az égtájpszichológusok a kérdés- és választudomány fejlődését jelentősen segítették empirikus vizsgálataikkal. Ezek közül a legemlékezetesebb a globális téridő-adatfelvétel — megjegyzem, az égtájpszichológusok alkatából fakad, hogy nem foglalkoznak semmi olyasmivel, ami véleményük szerint kisszabású, ám hozzá kell tennem, hogy ez a megközelítés épp így érvényes pl. a nőpolgárok gyakorlati karitatív tevékenységére is, tehát messzemenő következtetéseket nem célszerű levonni belőle, csupán jelzem, hogy olyasmi, mint a globális téridő-adatfelvétel az égtájpszichológiában egyáltalán nem szokatlan vagy rendkívüli jelenség.
Kiterjedt hálózatuk révén a világ összes földrészén — mert, noha fiatalabb tudomány, mint a medvészet, de mégis roppant gyorsan szervezte meg önmagát, és toborzott számos munkatársat —, valamennyi nagyobb városban egyszerre indítottak egy hatvan percen át tartó intenzív hideghívásos mérést, azt a — civilek számra egyszerűnek tűnő és akár nevezhető — kérdést feltéve: mennyi az idő? Azt gondolhatnánk, hogy a többmilliónyi válasz kiértékelése hónapokat vett igénybe, de nem így történt. Fejlett technológiájuk segítségével két napon belül megvoltak az alapsorok összesítései, és újabb két nap kellett csupán az összehasonlító táblák elkészítéséhez, és a zárótanulmányt a hatodik napon közzétették az interneten. Az eredmények roppant figyelemreméltóak voltak. Első ránézésre megállapítható, hogy az egy időben feltett kérdésekre adott válaszok azonossága szabályos térbeli eloszlást mutatott, ugyanakkor a válaszok igen széles skálán mozogtak és jelentősen eltértek egymástól. A zárótanulmány hangsúlyozza, hogy azért választottak egy viszonylag egyszerűnek látszó és könnyen érthető kérdést, ráadásul olyat, amelyre adott válasz helyességét is könnyedén ellenőrizhetik, mert így akarták minimálisra csökkenteni az egzakt vizsgálódás szempontjából zavaró interferenciákat.
Ez a zárótanulmány volt egyébként az égtájpszichológia utolsó nagy közös vállalkozása, mert a New York-i csoport által közreadott zárótanulmány megjelenését követően pillanatokon belül jelentek meg a más földrészeken működő csoportok indulatoktól sem mentes üzenetei, miszerint a helyes választ nem a New York-iak adták, hanem a melbourne-i, a medellíni, vagy éppen a sanghaji válaszadók. Azóta az égtájpszichológusok egymás tevékenysége iránt is a legmélyebb gyanakvással és bizalmatlansággal viseltetnek, és csak a tudományágat érintő vélt és/vagy valós támadások esetén lépnek fel közösen, rövid időre felfüggesztve belső torzsalkodásaikat.

6. A medvészeti megközelítés
A medvészeti terminológia szerint a kérdés nehézségi fokát a kérdésre fordított energia határozza meg, amely azonos a megkérdezettre irányuló figyelem mennyiségével, és ha a megkérdezett ugyanekkora energiát, azaz figyelmet szentel a válasznak, illetve a kérdezőnek, kommunikáció keletkezik. Könnyű kérdések esetében ezt csevegésnek nevezzük, tekintetbe véve a fogalmazásra, illetve a figyelemre fordított energia csekély mennyiségét, közepesen nehéz, vagy annál nehezebb kérdések feltevése esetén úgynevezett beszélgetés jöhet létre.