A fehér út

FADE IN
KÜLSŐ-BELSŐ. KERTES HÁZ, RUZSINSZŐLŐ,TÉLI HAJNAL, HETVENES ÉVEK
Szubjektívból követjük, ahogy valaki a sáros hóban lépked. Még nem virradt meg; körülötte fekete csuklyás alakok rendezett oszlopokban. Van, akinél fáklya, van, akinél füstölő. Mintha valami mély, monoton, vissza-vissza térő dallamot kantálnak, de nem kivehető. Nincs hangja a lépteiknek; tökéletesen némán vonulnak a hóban.
Lassan a távolban körvonalazódik egy ház. A csuklyások ide tartanak.
Belépnek az ajtón és a folyosón át a ház nappalijába masíroznak. Ott egy fiatal házaspár szuszog a francia ágyban.
Most látjuk, hogy az egyik csuklyás egy összetekert takarót tart magánál. Mintha ajándékot hozott volna, leteszi az ágyra és újra kantálni kezdenek.
Valami nesz hátulról. Megzavarja őket. Körbefordulnak.
Szubjektívből látjuk, ahogy a csuklyás — akit követünk — tekintete összeakad egy gyerekével. A résnyire nyitott szobajtóból figyelt végig.
Zsolt (4) az, Roland bátyja, aki felé most meg is indul a csuklyás.
Hangtalanul lép a szobába, mint egy macska. Elsétál az ágyban fekvő Zsolt mellett (aki egyértelműen alvást színlel), és megáll az ablakban. Egy darabig néz ki, aztán megfordul és lassan Zsolt felé közelít. Fölé hajol, majd egyre közelebb és közelebb hajol, már szinte összeér az orruk.
Halljuk Zsolt szívének eszeveszett kalapálását és az elfúló, pánikszerű lélegzetvételt.
A kantálás elviselhetetlenné fokozódik.

CSUKLYÁS
(mély, torz hangon)
Zsolt… Zsolt! ZSOLT!!!

CUT TO
KÜLSŐ-BELSŐ. KERTES HÁZ, TÉLI HAJNAL, HETVENES ÉVEK
Aztán hirtelen mintha egy erős kéz rázná fel. Az APJA (34) az. Külső kameraállásból (az ablakból, ahol a csuklyás állt) látjuk Zsoltot és az apát.

APA
(idegesen)
Anyádnak elfolyt a magzatvize, öltözz, indulunk a kórházba!
ZSOLT
(apjára ügyet sem vetve, üvöltve, rimánkodva)
Ne!!! Ne!!!! Csak vicc volt! Nem kell kistestvér!!!!!!! Nem kell!!! Neeeeem!!!! Nem akarom… Nem akarok tesót!!!!
APA
(ingerülten)
Most már nincs visszaút! Öltözz!
ZSOLT
(sírva)
De én ne…
APA
(ordítva)
Zsolt!!! Mindjárt itt a taxi, öltözz!

Kimegy. Zsolt szipogva öltözködni kezd. Az ágyon ülve felhúzza a nadrágját aztán ő is kimegy. A nyitott ajtón át látjuk a szegényes „nappalit” ahol a szülök alszanak. Zsolt anyja egy kék fotelben ül a hasát fogva. Mélyeket lélegzik, nem tűnik nyugodtnak. Zsolt odaszalad hozzá.

ZSOLT
(halkan, kompromisszumkészen)
Anya, és ha mostantól jó lennék? Én csak vicceltem, tényleg vicc volt, nem akarok kistesót.

Anyukája megsimogatja a fejét. Kedves, bágyadt tekintete van. Ekkor tűnik fel újból az apa.

APA
(feszülten)
Itt a taxi.

A feleségéhez siet. Ölbe kapja és eltűnnek a képből. Zsolt duzzogva megy mögöttük. Ajtózáródás, távolodó motorhang, majd hosszú csönd.
A csöndet egy kakas kukorékolása töri meg.
Ekkor az eddig statikus kép életre kel à valaki szubjektívében vagyunk megint. Lassan megfordul és kinéz az ablakon: épp elkapja, ahogy egy rozoga taxi kifordul a domb alján a műútra, majd eltűnik házak alatt.
Pár pillanatig csönd, majd:

ROLAND
(mesélve)
Születésemről nem sokat mondhatok. Tény, hogy ezerkilencszázhetvenhat január tizenhatodikán, keresztbe tett lábujjakkal láttam meg a napvilágot a miskolci Semmelweis Ignác Kórházban, reggel hét óra tíz perckor…

Lenéz az órájára: 7:01

ROLAND
(mesélve)
…talán emiatt szeretem legjobban a reggelt, e szent napszakot. Új vagyok és bűntelen, mint a ma született bárány. Ha egyházatya lennék, én reggelre tenném át a mormolandó imát az esti órákról, mikor rendszerint már minden elcseszett.

Elfordul az ablaktól és a szobán át a „nappaliba” lép. Körbefordul: kopott, barna bútorok, falvédők a beázott falakon, két nagy, kék fotel, könyvespolc, régi tévé, franciaágy.Tekintete megáll (jövendőbeli) szülei összetúrt ágyán. A nyomokból ítélve az itt alvók sietősen távoztak.
Bámulja, ahogy a reggeli fény kiemeli a paplan gyűrődéseit. A súrlófényben nem is tudni, hol végződik egy-egy redő vagy árnyék. A lepedő szélén pár csepp vér.

ROLAND
(keserédesen)
Egyszerű családból származom. Apám végzettségét tekintve parkettázó és műanyagburkoló szakmunkás, anyám nyolc osztályt járt ki. A nyíregyházi állomáson ismerkedtek meg. Apám két öccsével borozott a restiben, fennen nevetgéltek, ugratták egymást, mikor megpillantott egy barna hajú lányt egy üveg szőke bambival. Tavasz volt, nagy forgatag, megtetszett neki, és mielőtt ivott volna, felé emelte vörösboros poharát. Anyám látta, hogy egy rátarti fiú felé tartja poharát, és a könnyű eső után támadt napsütésben a bor megvillan, mint a vér, s a felmutatott vérbor, ez a ravasz kis csillanás sodor bajba engem néhány év múlva az egész születéshistóriával.

A tévé felett lógó családi képeket kezdi nézni.

ROLAND
(bizonygatva)
Hogy őszinte legyek, jó néven vettem volna, ha nem kell megszületnem. Határozottan bosszant. A világnak úgyis mindegy volt, és annyi mindennek lehetett volna elejét venni, kevesebb ment volna veszendőbe… Szóval ezúton követem meg az érintetteket, a kedves nézőket (a tévére néz) és mindenkit, de főleg téged, tesóm (ezért a borzasztó rémálomért amit az előbb láttál); bocs, hogy megszülettem.

Feláll, majd határozott léptekkel a konyhába indul.

ROLAND
(titokzatosan)
A magam részéről meg azzal, hogy idekerültem, mintha félbe kellett volna hagynom valamit.

A rezsón otthagyott kávét talál. Melegít magának egy adagot.

ROLAND
(szerényen)
Talán nem árulok el nagy titkot, ha kijelentem: semmi nem érdekel. Nem is kijelentem, csak mondom: az ég-egy-adta-világon semmi, de semmi nem tud lázba hozni. Keresztbe tett lábujjaim éppen ezért őrültmód emblematikusak: nem ér a nevem, emberek! Héj! Hello! Én szeretnék méltó lenni a Teremtő humorához, ezért úgy élek, hogy az utolsó mondatom az lehessen: „csak vicceltem”.

Az újramelegített kávét egy bögrébe önti, kimegy a konyhából és a folyosón vissza a nappaliba, a könyvespolchoz elé lép.

ROLAND
(elgondolkodva)
Meggyőződésem, hogy akkor lennék jó író, ha nem írnék. Döbbenetes volna az a hallgatás. Az a tömény csönd. Ha valamit mégis szeretnék itt, az az, hogy az életem legyen költészet. Rimbaud képviselt valami hasonlót azzal, hogy húszévesen abbahagyta az írást, és az én olvasatomban példátlanul betűmentes utóéletével skribálta be magát az Élet könyvébe. Egyetlen megjelent verseskötetem, az Ördög, ami ma könyvespolcom különc tagja, értetlenül áll előttem, ugyanazzal a nemtetszéssel néz, mint én, és szinte kiált róla, hogy legalább a címe lehetne más — például: Hogy lettem hülye?, vagy: Hogy az ördögbe kerülök ide, és mit csinálok itt?

A bejárati ajtó irányába indul lassan, nyugodtan.

ROLAND
(elgondolkodva)
A születés amellett, hogy csodálatos jelenség, a legperverzebb dolgok egyike: egy lény bekerül egy másikba, és vért szív, erőt gyűjt ahhoz, hogy előbújjon a világra, és mindent összezavarjon. Várakozik, számít és növekszik, rettentő energia, vörös és meleg kavargás mindenfelől, narancssárga és hússzínű szigetek, mintha egy megnyomkodott szem játéka volna, végtelen lebegés. Aztán szokatlan sietség, eleven, lüktető csapások.

Az ajtón át kilép a ház elé. Iszik a kávéból, rágyújt. Már egészen világos van.

ROLAND
(határozottan)
Nem hiszem, hogy az ember emlékezete csak hároméves korától működik.

Kisvártatva a házak alól lassan körvonalazódik egy rozoga taxi, ahogy épp a dombra fordul fel.

ROLAND
(mesélve)
Én ma is magam előtt látom ezt (körbenéz), meg a könyörtelen fényt, a rideg külvilágot…

A taxi kereke megakad a hóban. Az utasok kiszállnak. Roland anyja takaróba csavarva ölel valamit magához, úgy jön fel a dombon. Az apja támogatja, Zsolt mellettük baktat. Roland az ajtóból nézi a jelenetet.

ROLAND
(mesélve, egyidőben a külső történésekkel)
…majd hogy eljönnek értem, takaróba csavarnak és visznek, emlékszem a taxira, ami elakadt a domb aljában, a nyomott égboltra, a magas januári hóra, ahogy valaki a karjaiban visz az emelkedőn, nehéz, mély lélegzetekre.

Ahogy odaérnek az ajtóba:

ROLAND
(emelkedetten)
Megszületni annyi, mint bekerülni egy új társaságba.

A résnyire nyitva lévő ajtó láttán:

ANYA
(rémülten)
Itt járt valaki.
APA
(szórakozottan)
Ne bolondozz, én felejtettem nyitva…

Majd bemennek.

ROLAND
(emelkedetten)
Én azonban, hivatkozva a keresztbe rakott lábujjaimra, s a fentebb említettekre, nem kívánok megszületni. És nem is fogok.

Elpöcköli a csikket, visszamegy a nappaliba. Ott hárman állnak körbe valamit, nem látni, mi az. Ahogy közelít

ROLAND
(emelkedetten)
Szüleim, akik éppen ezért nem is a szüleim, hazaérnek a ruzsinszőlői kertes házukba, örülnek, mosolyognak, a bátyám, aki meg nem a bátyám, lábujjhegyen leskelődik a letett csomagba, óvatosan kibontják a nehéz takarót, és döbbenten állnak a bevizelt tény előtt, hogy nem vagyok benne. Hűlt helyem. Hümmögnek párat, fejüket csóválják, aztán mindenki megy a dolgára.

Csak egy nagy, nehéz takaró marad a földön. Roland közelebb megy, megnézi, megtapogatja: semmi.

Körülötte a dolgos család: az ablakon át nézi az apját, ahogy fát kezd aprítani, anyját, ahogy főzésbe fog, ahogy bátyja előveszi műanyag katonáit.

Aztán elindul a folyosón a szűkös, penészes fürdőszoba felé.

ROLAND
(szabadkozva)
Messziről jött ember azt mond, amit akar. Ezzel szemben én, aki nem jöttem se messziről, se közelről, sőt még csak meg sem érkeztem, kérem, hogy fenntartással figyeljék minden cselekedetem. Továbbmegyek: semmi esetre se higgyenek nekem, mert őszinte leszek, kíméletlen, és a titkokkal terhes, keresetlen való hamisan cseng, szemenszedett hazugságnak tűnik majd. Ez a film még egy ateista számára is istencsapás.

A tükör elé lép.

ROLAND
(megszállottan)
És lesznek olyanok is, akik megszállottnak hisznek majd. Nekik mondom: valóban az vagyok — megszállt valami — földöntúli bizonyosság, és ennek szellemében mindent kimondok, ha tetszik, ha nem, s ezt úgy higgyék el nekem, mint azt, hogy itt állok.
(sejtelmesen)
És most, hogy szabad vagyok, végre játszhatok én is.

Huncut mosolyra görbül a szája, majd mélyen meghajol.

CUT TO BLACK
FŐCÍM
A FEHÉR ÚT

FADE IN
KÜLSŐ. ALMÁSKERT, NAPPAL, HETVENES ÉVEK
A csecsemő Roland szubjektívéből figyelünk. Minden nagyon homályos: mintha a család egy virágzó almáskertben sétálna, ő meg az apukája nyakában ülne. Ebből a magasságból nagyon közelinek tűnik a fehér virágok világa.
Roland néha kinyújtja kezét, letép, megnéz, megszagol egy-egy szirmot; ádáz küzdelembe bocsátkozik a beporzást végző méhekkel, hangyákkal…

KÜLSŐ. KERTES HÁZ, TAVASZI DÉLELŐTT, NYOLCVANAS ÉVEK
A 4-5 éves Roland a limlomos udvaron áll egy drótkerítés előtt. Az alacsony szubjektívét látjuk. Tőle nem messze furcsa állatok totyognak a sárban, őket bámulja: csontos, villás ujjú lábakon szaladgálnak, suta szárnyakkal verdesnek, kóricálnak, és mindig felcsípnek valamit a földről. Fejüket mereven, robotszerű mozgással fordítják oldalra, hogy jobban szemügyre vegyék az őket bámuló Rolandot. Van egy főnök is. Nagy, rücskös, vörös bőrtaréja, erősebb felépítése kiemeli a többi közül.
Roland bedob egy marék dudvát a drótkerítésen.
Sárga csőrök hada érkezik válaszként, és tépkedik ízekre, tapossák a zöld növényt. Aztán rikácsolva továbbfutnak. Roland nézi még őket egy darabig.
Aztán megunja a látványt (rájön, hogy tulajdonképp undorodik ezektől a tollas jószágoktól), tekintete tovább vándorol.
A kerítés tövében laknak a nyulak. Lágy, délelőtti fény veri a ketrec rácsát sávokban. Meg-megcsillan benne egy sötét, olajos szempár. Súlyos fekete nyulak forognak a ketrecben, nem is tudni, hol kezdődik az egyik, vagy végződik a másik. Állítólag több is van.
Kisvártatva Roland figyelme továbbmászik a kapura. Egy pillanatra ledermed. Körülnéz, majd magabiztosan megindul és a szőlőlugason átvágva már a kapuban is van. Fegyelmezetten, nesztelenül nyitja és zárja maga után. Kinn van. Akkor most merre? Tétován a jobbrát választja, a bokrokkal szegélyezett, erdő felé vezető utat. Bizonytalan, nagy, lassú léptekkel vág neki a világnak egy bordó szandálban.
Aztán egy ismerős látvány: tükörképek a pocsolyában; ezekre kezd el figyelni. Egészen elkalandozik.

ROLAND
(csak magában, diadalmasan)
Nem ér a nevem! Kedves világ… hagyjál engem… csavarogni. Ezt engedd meg nekem… ezt mindig!
HANG
(ördögien)
Komolyan?

Roland megtorpan. Körbefordul. Semmi. Aztán még egyszer. Az út menti fasor mélyén, ágakkal-levelekkel benőve egy kapu vigyorog vissza rá.

HANG
(csábítóan)
Gyere.
ROLAND
(csak magában)
Én?

És elindul a rozoga kapu felé. Közelebb ér: egyszerű, fából készült, kétszárnyas kapu. Már jócskán megrágcsálta az idő, kissé befelé dől, rozsdálló pántjai meglazultak, hosszú, szürke deszkái dülöngélve takargatják úgy-ahogy a mögöttük húzódó, elhagyott telket. Hézagos, öreg, magányos és vonzó. Közelebb hajolva Roland bekukucskál az egyik résen.

HANG
(egykedvűen)
Mit látsz?
ROLAND
(egykedvűen)
Semmit. Egy gazos telket.
HANG
(gonoszan)
Ez csak egy gazos telek?
ROLAND
(suttogva, a fütykösét szorongatva)
Hát nem tudom, én ezt nem tudom…

Roland meglepődik saját mozdulatai őszinteségén. Néhány másodpercig összpontosít, újra megnézi azt a bizonyos gazos telket. Most már látja, hogy egy fűzfa áll a telek végén, mögötte meg csak az ég.

HANG
(megnyugtatóan)
Heheh, na látod. Erre egész életedben emlékszel majd…
ROLAND
(csak magában)
Hm.
HANG
(titokzatosan)
Hallod?
ROLAND
(izgatottan)
Igen?
HANG
(komolyan)
Itt amúgy lehet focizni is.

 

CUT TO
KÜLSŐ-BELSŐ. KERTES HÁZ, ŐSZI REGGEL, NYOLCVANAS ÉVEK
Roland szubjektívjét látjuk: a szoba ablakán át nézi apját és bátyját a teraszon, ahogy csirkét pucolnak. Nagy, gőzölgő fazék felett tartják a tetemet, és fosztják a tollától serény, kapkodó mozdulatokkal. Mintha a kígyózóan felcsapó gőz táplálná a kiterjedt reggeli ködöt. A kép szélén, egy kopott faasztalon szárított pirospaprika.
Roland megdörzsöli a szemeit. Ekkor pár másodpercre sötétség, és a sötétségben nonfiguratív mintázatok kezdenek el megjelenni villanásszerűen. Kinyitja a szemeit. Az 5 évvel idősebb bátyja, Zsolt jön szembe, csirkebeles lavórral.

ROLAND
(gyónva)
Zsolt… Én azt hiszem, ott voltam a világ keletkezésénél.

Zsolt nevetni kezd, de úgy, hogy majdnem elejti a véres tálat. Aztán visszafut a teraszra és igazának biztos tudatában, röhögve újságolja apjának Roland bejelentését. Nevetés.

ZSOLT
(hisztérikusan)
Olyan bolond vagy, ilyen nincs… hát emlékszem, mikor hazahoztak a kórházban, nemrég születtél!

Roland nem mond semmit, csak vigyorog sokat sejtetően, közben a szubjektívjéből látjuk a robbanásokat, kisüléseket, vörös felhőket, a megannyi foltot, örvényt és színes szigeteket (amiket olyankor szokott látni, ha jól megdörzsöli a szemeit).
Aztán valami pirospaprika-alak úszik be a képbe.
Roland hevesen vakarózni kezd. Mintha a feneke csípne. Az anyja észreveszi, hoz egy bevizezett törölközőt, a székre fekteti, és jól kitörli a fenekét. Mindenki majd megpukkad.

ZSOLT
(nyerítve, kacagva kiabálja)
Azt mondja, ott volt a világ kezdetén, és még a seggét se tudja rendesen kitörölni!!!

BELSŐ. PANELLAKÁS, DÉLELŐTT, NYOLCVANAS ÉVEK
Roland anyukája mellett ül, épp egy kifestős füzetet színez ki: ló van rajta és istálló. Egy barna asztalnál ülnek; mintha egy sajátosan berendezett, zsúfolt előszobában lennénk. A háttérben fojtott hangon beszélnek.
Egy kis idő múlva ajtónyitás. Ekkor egy pillanatra megszűnik a duruzsolás.
Roland szemszögéből figyelünk, ahogy most megáll kezében a ceruza és ő is felnéz.
A nagymamája az. Kilép a látnok szobájából soványan, hátra fésült, kontyba fogott hajjal, szája sarkában mosollyal. Valaha faluszép teste aszott és kiapadt, mindene apró, csak a szeme nagy. Látszik rajta, hogy beteg, már benne van a világ rákfenéje.
Ahogy közeledik, látjuk, hogy a kezében különböző teafüvek, valami zúzalék, és egy tasak sárga por.
Ahogy odaér Roland anyjához, a fülébe súg:

NAGYMAMA
(zavartan)
Valami varázsigét olvasott rám… de nem biztatott.
ANYA
(túlzóan)
Jaj, ne tessék beszélni, anyuka, segíteni fog!

Ekkor a nagymama Rolandra néz. Most látjuk igazán, milyen sápadt, száraz szemei vannak.

ROLAND
(csak magában, rádöbbenve)
Meg fog halni, szegény… és tudja ő is.

A pillanatot Roland anyja töri meg:

ANYA
(bizonytalanul)
Beviszem őt is, megkérdezem, miért ilyen csenevész…

És már tolja is be Rolandot az ajtón.
Benn furcsa füstölők, félhomály. Egyszerű, barna bútor és szőnyeg, az ablakon súlyos függöny, az egyik sarokban fojtott fényű lámpa. A függöny előtt a fotelben ül valaki.
Egy nagydarab, igéző tekintetű cigány asszony az. Roland leül elé a fotelba. Egy darabig nézik egymást.
A cigány asszony szája mosolyra görbül, ettől Roland fennhangon nevetni kezd. Miközben nevet, látjuk, hogy az anyja meg a látóasszony beszélnek valamit, de nem halljuk, mit.
Aztán a még mindig nevető Rolandot kézen fogja az anyukája és kimennek. Ahogy bezárják maguk mögött az ajtót, Roland váratlanul abbahagyja a nevetést. Ahogy jobban körülnéz, most látja, hogy rajtuk kívül még jó pár „vendég” várja, hogy végre bemehessen. Ezt a helyiséget eddig még nem is látta: olyan, mintha egy nappaliból várószobát alakítottak volna ki. A falon keverednek keleti és nyugati vallások szimbólumai, bizarr színek.
Mindenki Rolandra néz. Ő meg egyenként kezdi pásztázni őket:
tőle balra egy fiatal pár ül izgatottan: egymás kezét szorongatják, a nő mintha terhes lenne; mellettünk egy csinos fiatal lány; a sarokban egy idős gazda a fehér kecskéjével; mellette egy huszonéves fiú, aki a lányt nézi; majdnem szemben Rolanddal pedig egy vele egyidős, ősz hajú, szemüveges kislány ül az anyukájával. Itt leragad a tekintete.
Közben Roland látóterén kívülről halljuk:

NAGYMAMA
(ámuldozva)
Ezt mondta?
ANYA
(elbizonytalanodva)
Igen… meg azt is, hogy amit írni fog, abban mi is benne leszünk, vagyis hogy vagyunk, már benne vagyunk…

BELSŐ. VONAT, NAPLEMENTE, NYOLCVANAS ÉVEK
Roland bordó zoknikban áll a robogó vonat ülésén, homlokát az üvegnek tapasztva bámulja az elsuhanó naplementét.

BELSŐ. KERTES HÁZ, ESTE, NYOLCVANAS ÉVEK
Zsolt és Roland az ágyon műanyagkatonáznak. Gondosan felállított seregeik szemtől szemben állnak a kockás lepedő domborzatán, pattanásig feszül a pillanat. Roland szubjektívjéből figyelünk. Elkezdődik a harc: Zsolti tankjai azonnal letarolják Roland előőrsét, és elpusztítják bázisát, ám Roland portyázó egységei váratlanul, egy pillanat alatt oldalba támadják Zsolt előretolt csapatait.

ZSOLT
(sértődötten)
Ez nem ér. Csalás!
ROLAND
(szembeszegülve)
Nem csalás!

De Zsolt már le is teperte Rolandod. Elcsattan egy két pofon is, és épp most jönne a következő, de Zsolt váratlanul ledermed a mozdulat közepén. Tekintete a szobaajtón fixálódik, arca halálsápadtra vált, izmai elengednek. Kisvártatva felugrik Rolandról, és a menekülőre veszi. Közben hisztérikus sírásba kezd.
Roland ekkor néz fel: az ajtóban egy magas, emberszabású lény áll furcsa, fehér szakállal, piros papírokkal fedett kabátban, sapkában, hatalmas fekete cipőben, és nézi Zsoltot.

ZSOLT
(zokogva, elcsukló hangon)
Soha többé nem leszek rossz! Anyukám! Nem leszek rossz! De tényleg! Anyukáááám!… Soha!

Ezt hallva és nem értve Roland odaszalad, lekuporodik Zsolthoz és együtt kezdenek kornyikálni:

ZSOLT, ROLAND
(sírva)
Soha… soha többé… nem leszünk rosszak!

Majd a furcsa vendég váratlanul megfordul és kimegy. Az anya odamegy a fiúkhoz és mosolyogva csitítani kezdi őket.

ANYA
(mosolyogva)
Ez volt a Mikulás… apátok.
ROLAND
(csak magában)
Mi? Az apám a Mikulás?

KÜLSŐ. PATAKPART, NYÁRI DÉLUTÁN, NYOLCVANAS ÉVEK
A 7-8 éves Roland szemszögéből nézzük az elfolyó aszfalttengert. Biciklizik. Azt játssza, hogy a repedésekből kirajzolódó utat szigorúan követve kell. Különben halott. Hangokat ad ki, önfeledten kerekezik. Egy idő után rozsdás síneken halad át, egy elhagyatott utcában találja magát. Ennek az utcának a végben folyik a Pece-patak. És van rajta egy régi-régi, rozsdás vasúti híd is. Roland ezért jött. Ledobja a bringát és lemászik a vízhez. Körbenéz: sehol senki, csak madarak, halak, békák és rákok a vízben. A patakpart zöld bokrai alatt megy a híd felé, köveket forgat fel bogarakat keresve és kavicsokat tesz zsebre. Sáros lesz a cipője.
A híd alatt áll, egy vízparti rovarsereg szimfóniájában. Feljebb mászik egy szintet, a híd aljáig. Még egyszer körülnéz, majd leveszi magáról a melegítőpulcsiját és pólóját. Letolja a nadrágját és így tovább, amíg meztelen nem lesz. Összpontosít, majd hirtelen alsó madárfogásban felkapaszkodik a hídra. És lóg. Körbenéz megint: senki sehol, csak ő. Lóg a patak felett meztelenül.
Amint a végtelen pillanat továbbpereg, Roland ujjai elengednek és ő vigyorogva belezuhan a patakba. A képet elönti a víz.

KÜLSŐ. VASÚTI SÍNEK, NYÁR, KILENCVENES ÉVEK
(A Ruzsinban mindig építkezés folyt. Nemcsak a helyi lakosok udvara volt tele mindenféle építkezéshez szükséges géppel, téglarakással, cementes zsákkal, de a közterületeken is, a kavicsos út szélén is megszokott látvány a felfordulás: kiásott, piros-fehér szalaggal körbekerített gödrök, egymásra rakott betoncsövek, emelőgépek, vasgerendák, és sóder, sóder mindenütt. Munkásokat alig látni. Mégis hetente új gödrök, betonozott placcok, őrbódék, vasrakások, új és új munkagépek teremnek a környéken, mint a gomba. Errefele van Rolandéknak is egy telkük [pontosabban: innen költöztek később a városba], ahol a nyári szünidőt tölti.)
A 13 éves Roland fehér atlétában a szőlőlugasban áll, a szubjektívéből látjuk, hogy valaki közeledik a szemközti dombon. Egy kövérkés, bubifrizurájú, barna fiú. Rolanddal egyidős lehet. Hatalmas pörköltzsíros kenyeret majszolva jön, majd a kapuhoz érve

BERNÁTH LACI
(félig teli szájjal kiabálja)
Gyössz?

Roland meglódul, már kinn is van a kapun. A közeli sínekhez veszik az irányt. Út közben nem sokat beszélnek: Laci még csámcsog egy ideig, aztán nevetgélni kezdenek, ugratják, lökdösik egymást.
A sínekhez érve — ahol tehervonat jár — Laci a legváratlanabb tárgyakat kezdi el kipakolni zsebeiből: van ott csavar, kés, borotvapenge, üvegdarab, pénzérme, saját készítésű magnéziumbomba, petárda, üvegfiola, nővére fülbevalója…
Ezeket aztán Laci vezénylésével izgatottan kipakolják a sínekre, egymástól jó 4-5 méterre, és a közeli bokrosban megbújva várnak.
Nemsokára elrobog a szemük előtt egy tehervonat, de pont nem azon a sínpáron, amelyikre a fiúk számítottak.
Pillanatnyi csüggedtségükön erőt vége kiugranak a bokorból, és szaladnak a sínekhez, hogy átpakolják a kísérlet tárgyait a másik sínpárra.
Ekkor tűnik fel egy újabb vonat, amelyik egyenesen a fiúk felé tart.
Épp, hogy van idejük elugrani.
Ahogy tápászkodnak fel a bokorból, hatalmas robbanás: szikrázó füstfelhő gomolyog ki a vonat alól.
A két fiú elképedve, földbe gyökerezett lábbal áll.
A füstfelhőből ekkor egy elvetemült, mindenre kész tekintetű vasutas tűnik fel.
Roland és Laci ekkor, búvóhelyüket felfedve, hatalmas nevetésben törnek ki.
A vasutas erre felkapaszkodik a mozdonyra, levesz egy kaszát és a fiúk felé kezd rohanni.

VASUTAS
(üvöltve)
Megálljatok, a kutya úristenit!!!

A két fiú ekkor veszi komolyan menekülőre dolgot és a bokros, gazos hegyoldalban könnyűszerrel lerázzák üldözőjüket.

CUT TO
KÜLSŐ. RUZSIN. SZÜRKÜLET. KILENCVENES ÉVEK
Kifulladva, térdükön támaszkova pihennek egy mezőn. Aztán kifekszenek a fűbe, erőtlenül nevetgélnek.

KÜLSŐ-BELSŐ. PADLÁS, NYÁRI DÉLUTÁN, KILENCVENES ÉVEK
Roland a Bernáth-porta rozoga kapujában áll. Lopva néz befelé: keskeny, hosszú tornác, magas deszkapalánkkal elválasztva a kerttől. Mivel dombra épült ház, erősen lejt, s magasak a lépcsők. Lacin kívül a nagyszülei, a két nőtlen nagybátyja, a szülei, és a nála jóval idősebb fiú- és lánytestvére lakott itt együtt. Kétteleknyi terület, amely leginkább egy ütött-kopott hajóra hasonlított, és ahol mindig lehetett találni egy még részegebb valakit. Szótlan, ijesztő emberek tanyája, amit az áporodott levegő, a szegénység, a zsíros kosz és a felelőtlenség édes szaga itatott át. Roland úgy bámul befele a kapu rácsain, mintha valahogy vonzódna ehhez a romlott világhoz.
Ekkor tűnik fel Laci.
Egy pillanatig csak nézik egymást, aztán Roland bátortalanul belép. Ahogy Laci irányába halad, látjuk, hogy az udvaron mindenhol fémhulladék: csövek, huzalok, emelőgépek, felnik, szétszedett masinák… mintha egy roncstelepen lennénk. Laci odavan a gépekért: mindegyiket megvizsgálja, ami az útjába kerül, hátha be lehet indítani, vagy van benne valami használható.

LACI
(titokzatosan)
Mutassak valamit?

Roland bólogat.
Fürge léptekkel megkerülik a házat, és már egy nagy falétrán másznak felfelé.
Laci kinyitja a korhadt padlásajtót és a két fiú fej fej mellett lép be a teljes sötétségbe.
Egy ideig csak Roland izgatott légzését és szívverését halljuk; aztán ahogy a szeme kezd hozzászokni a sötéthez, észrevesszük a kibontakozó fénysávok kontúrjait. Roland most tud körbenézni: szűk, levegőtlen hely, tele limlommal, szálló porral.
Állnak egy darabig, aztán mindketten ösztönösen egy-egy fénysáv felé veszik az irányt, hogy közelebbről szemügyre vegyék a csillagközi látványt: a fényben kavargó por ámulatát. Önfeledten kísérleteznek: tenyerükkel felkavarják a levegőt, kifújják, beszívják… játszanak vele, nevetni kezdenek.
Ekkor egy fenevad éles fújtatására leszünk figyelmesek. A sarokból jön. A fiúk jéggé dermednek, kétségbeesett pillantásokat vetve egymásra.

SZÖRNY
(artikulálatlanul)
Heeeeee… Laci!

Mint akit darázs csípett meg, Laci hátrapördül.

LACI
(magas, operaénekesnői hangon kiált fel)
Mi van? Ki az?
SZÖRNY
(artikulálatlanul)
Eridj borér’ (köhög), az anyád picsája…
LACI
(ordítva)
Mit keresel te itt? Hagyjál!
SZÖRNY
(mérgesen, kehegve)
Heeeee, apád vagyok, baszlak szájba… menj le az egyetemre, elfogyott…
LACI
(teli torokból)
Nem vagy az apám!!!

Most vesszük észre, hogy ez a valaki egy rozzant díványon ejtőzik a padlás végében. Látjuk az égnek álló, koszos-poros dróthaját, meg a narancssárga pólóját. Most a csikkek közt kezd turkálni, majd megáll.

SZÖRNY
(morogva)
Melyik van még ott? (Roland felé néz)

Ekkor a fiúk menekülőre veszik.

SZÖRNY
(rekedten ordítja)
Takarodjatok! Hozzatok bort!

Ahogy leérnek az udavrra, egymásra néznek lihegve.

LACI
(megdöbbenve)
Ez végig ott volt… Anyám meg egész délelőtt kereste.

 

Málik Roland gyermek- és fiatalkori képeiért köszönetet mondunk a Málik családnak.