Henrik már múltkor is furcsán érezte magát, amikor megtalálta azt a papírt Hédi kézírásával, ami egy játékférfiról szólt. Próbálta beküldeni Pista bácsit Hédi szobájába azzal az ürüggyel, hogy nézze meg, minden rendben van-e műszakilag. Pista bácsi bármit megszerel a házban, Henrik legmerészebb kéréseit teljesíti, de Hédi szobájába ugyan be nem megy. Ezt még a lány évekkel ezelőtt tisztázta vele, csak az ő kérésére mehet be, és ezt azóta is tiszteletben tartja. Henrik tudni szerette volna, hogy valóban létezik-e egy olyan tábla, amiről Hédi írt. Maga sem igazán értette, miért olyan fontos kérdés ez. Most megint talált a pultban a papírok között egy szöveget egy biciklis lányról.
A Timót utcánál tartunk, néhány megállóra a végállomástól, amikor felszáll a lány a biciklijével. Rossz ajtónál áll, megtorpan, gondolkodik, gyorsan dönt és áttolja a sorok között a bringát a kerékpárszállításra kijelölt helyre. Nem a legújabb dizájn, kicsit kopott, rózsaszín váz, széles, fehér nyereggel. A kormány egyik felén hagyományos csengő, a másikon egy halványkék rózsa, fodros szélű anyagból. A lányon világoskék, bő nadrág, bokánál gumis, ciklámen pólója alól kilátszik a rózsaszín melltartópánt, lábán bőrsaru van. Az alig észrevehető smink illik a ruhához, kék szemfesték, fekete szempilla, csillogó szájfény. Zene szól a fülében, és ő némán énekel. Táskája a vállán keresztben, kotorászik benne, elővesz egy mobilt. Kicsit ügyetlenül nyomkodja a gombokat, jobb keze mutatóujján gézkötés, bal kézzel nem begyakorolt mozdulatsor. Nem ismeri azt, akit hív, magázódnak, egy találkozót beszél meg vele, kislányos hangja is illik a kinézetéhez. Hátul felnyírt haja elöl az álláig ér. Alig tudom levenni a lányról a szemem, magamra erőltetem, hogy másfelé nézzek, akkor veszem észre, a körülöttem lévők, főleg férfiak, mind őt figyelik. Beérkezik a HÉV a végállomásra, nyílnak az ajtók, ketten is segíteni szeretnének a lánynak, de ő észre sem veszi, könnyedén leemeli a biciklit a peronra. Félreáll a járdán, megvárja, hogy a tömeg elmenjen, akkor felszáll, és egyenes derékkal teker el a gyalogosok mellett.
Tekerek a HÉV-megállóig, végre rászántam magam, még van néhány nap a nyárból. Próbálok olyan egyenesen ülni, ahogy azt a lányt láttam múltkor, szépen kihúzta magát, mégis könnyedén haladt. Négy kilométer, kellemes táv, tizenhét perc, ha tempósan hajtom. Néha azt játszom, hogy nem a zene ütemére, hanem gyorsabban vagy lassabban pedálozok. Nyár elején kaptam a biciklit a szomszédtól, vettek egy újabb modellt, de ennek sincs semmi baja, ingyen odaadta, nála csak a helyet foglalta a garázsban. Rózsaszín váz, széles nyereg, régi fajta váltó. Megérkezek a megállóhoz, egész nyáron dolgoztak itt, új burkolatot tettek le, parkolóhelyeket alakítottak ki, növényeket ültettek és már padok is vannak. Elkészült a fedett kerékpártároló is, betolom a bringát a tető alá, a vázzal együtt a drótkosarat is lelakatolom, az tetszik rajta a legjobban, meg a csengője. Felszállok a HÉV-re, napok óta fontolgatom a dolgot, és most felhívom a fodrászt, bejelentkezem, munka után hazafelé útba ejtem. Elhatároztam, újranövesztem a hajam, állig érőt szeretnék. Mindig rábízom a fodrász lányra, hogy milyen hajat vág nekem, most már előre kitalálta, újságolja örömmel a telefonba, hátul felnyírja, egyik oldalt meghagyja hosszabbra, a másik rövid lesz, a fülem körül kivágja. Szerinte nem mindenkinek, de nekem jól fog állni, ha féloldalas lesz.
Henrik már múltkor is azon gondolkodott, hogy munka helyett inkább biciklizne, most nem gyárt magának kifogást, lemegy a garázsba, előveszi a régimódi kerékpárját és elteker. Biciklizés közben hiába próbál visszagondolni, nem emlékszik, hogy Hédinek bármikor rövid haja lett volna.