A vasárnap, a ragacsos, éhes ezerlábú… egyre nyújtja csápjait. Hajszálvékony háló. Pihe és felhő, álnok kuckó az éjszaka vastag, végtelen óceánja alatt.
A megbékélés áldása és átka… ha nyúlhatna bármeddig, bármeddig, megszüntetve a zajokat, a gondolatot, a fáradság mérgét, az egymásba gabalyodó életkorok rémálmát, a közelséget és a távolságot, a kövér, kiolvashatatlan égbe fagyott múltat, a borzalmas időmérőbe zárt jövőt. Tik-tak, a jövő már elmúlt. A rozsdás teknős összevissza nyeli a perceket, testeket és álmokat, tik-tak, nincs menekvés.
A fény belövi első nyilát, az összegömbölyödött testbe fúródó első ferde pengét. A test lomhán kitárul: két test csúszik lustán, egyik balra, másik jobbra. Az álom sötét viharok által szabdalt méhlepénye egyetlen pillanat alatt megsemmisül, egyetlen mozdulatra szétesik: a nappal kegyetlensége, amely visszahívja árváit.
A nő finoman jobbra csúszik, a férfi nehézkesen balra fordul, a fény nőni kezd a reggel rácsai között.
Aztán egy suttogás: „már megint ez a fény… kértelek, hányszor kértelek.” Gyerekes légzés párája, ringatózó szavak. „Ez… a fény… kértelek… tudod… már megint… megint… tiszta szenvedés.”
És igen, mint az elmúlt hetek során, a vasárnap visszaköveteli foglyait. Meg kellett volna javítani azokat az átkozott zsalukat.
— Már megint az ablak… pedig hogy kértelek. Minden nap eszedbe juttattam. Tudod, hogy zavar, kértelek, keress valakit, aki megjavítja. Pár árnyékoló, ennyi. Nem lehet az olyan nagy dolog. Csak akad valaki, aki ablakrolókat javít.
Kábán tapogatózik a fáradtság mocsarában, az új nap rémületében. Zuhany, kávé. Ébren, nehézkesen, tisztán, másnaposan a fekete csészék előtt. Már az új nap tulajdonai, nincs menekvés, nincsen.
Villamosok dübörögnek valahol, messze, közel, alant, felettük, autóbuszok, trolibuszok, lövedékek, képtelenség rájönni, honnan, a hálószoba felől pedig a kövér teknősbéka szarkasztikus tiktakolása. Lesik az órát, nem hallják. De tudják, hogy a metronóm lelkiismeretesen rágja a naptár mérgét.
Egymással szemben, két régi bársonyfotelbe roskadva nézik a fényes, fekete asztalon szimmetrikusan elhelyezett csészék fekete köreit. A hosszú, fehér kéz egy sápadt ujja körbefut a csésze fekete kontúrján. Az áttetsző ing halkan, cicásan suhog, lehull a vállról. A hosszú, fehér kar megállítja a selyem simogatását. Tétovázik a levegőben, majd leereszkedik, a tenyér rásimul a kávéscsésze félgömbjére.
— Nem tudtam kialudni magam… már megint ez a hosszú reggel. Kimegyek a temetőbe. Nem maradok sokáig. Egy óra múlva jövök.
A nő beszélt ismét, majd elhallgatott. A férfira nézett, aki hallgatott. Szimmetrikusan kortyolnak a kávéból, egymásra néznek. A reggel engedélyezi az efféle előzeteseket. Autóbuszok, trolibuszok, villamosok, tankok elnémulnak egy pillanatra. Hallani lehet a kronométer béka békés érverését, amint ritmikusan, egyformán nyeli a reményt.
— Válogasd át azokat a füzeteket! És keressünk nekik más helyet. Nálunk könnyen megtalálják… Talán ezt akarták tőle akkor éjjel, a füzeteket. Talán miattuk halt meg…
A férfi hallgat, szemét lehunyja, várja a folytatást. Kinyitja, vár.
— Ez a legfontosabb, a füzetek. Válogassuk át, helyezzük őket biztonságba. Ez minden, ami tőle maradt. Tudod, hogy nem csak versek…
Az utca barbársága minden irányból összecsap a kalitka körül.
Egyszerre rázkódnak meg, összehozza őket a riasztás. Csengő. Egy hosszú, nagy szünet. Ismét, gyors, félénk.
— Hát ez meg ki lehet? Vasárnap reggel, már pihenni se hagyják az embert… ki lehet ilyenkor…
Az ajtó előtt, nem, az ajtótól távol, szinte a folyosó falához tapadva valami hamuszín, földig érő felöltő. Keskeny gallérjából beesett, sápadt arc emelkedik ki. Nagy, fényes, izgatott szemek.
— Elnézést… talán zavarok.
A visszafogott hang fokozza a félénkség és alázatosság érzését. De nem vár arra, hogy magyarázatot kérjenek tőle.
— Önöknél elromlott a roló. Az árnyékoló… ahogy mostanság mondják. A zsalu, akarom mondani. Ha óhajtják, megjavítom.
A csapás gyors, pontos, célratörő. Biztos hatású meglepetés…
— Hát igen. … de maga honnan tudja?
— Látszik az utcáról. Elszakadt a heveder… vagyis ez a, hogy is mondják, szíj. Az, amitől húzni kell. Beakadt, tudom én. Azért áll kicsit féloldalasan a zsanér. Se lehúzva, se felhúzva. Az árnyékolók, vagy hogy nevezik őket, azok a lemezek összevissza, féloldalasan állnak.
— Igaza van… de honnan tudta, melyik lakás… hogy talált ránk?
— Kiszámoltam a homlokzat alapján. Harmadik emelet, bal oldali lakás… könnyű volt.
Az ajtó kitárul. A madárijesztő közeledik, majd ismét hátralép. Felemel egy régi, tömött nehéz táskát.
— Jöjjön, jöjjön, bátorság. Hagyja, ne húzza le a cipőjét, nem kell…
De egy szempillantás alatt mezítláb van. A kabát a fogason, a táska letéve a cipők mellett, kinyitva. Benne csavarok, csavarhúzók, laposfogók, anyacsavarok, kulcsok, szegek, madzagok, a játék összes kelléke.
Megáll az előszobában, átmegy a hálóba. Kicsi, görnyedt, csontos, ura a helyzetnek. Jobbról-balról megvizsgálja az ablakot. Gesztusai határozottak és szabadok, nyoma sincs bennük a kezdeti óvatosságnak.
— Száz lejbe kerül. Ha óhajtja, elkezdhetjük. Száz lej.
Megvonja keskeny vállait, mint akit nem érdekel. Nagy tenyerek, túl hosszúra nyúlt karok a kis, csontos test mellett. Idegesen megfordul, kezével végigsimít sörtehaján. Csípőre tett kezek, várakozó testhelyzet.
— Egy óra alatt kész vagyok. Mondom, egy százas.
— Kicsit sok lesz. Miért egy százas?
— Mert annyi. Száz. Amit én megcsinálok, az kitart. Erős heveder, sosem vásik el. Vagyis a szíj, a zsineg, az a madzag, amitől húzzák. Van nekem olyan régi fajta, azok nem szakadnak.
— Jó, jó, de száz lej akkor is sok… Megbeszéljük, kezdjen csak bele. Csak megegyezünk valahogy…
— Nem, nekem előre tudnom kell. Mondtam, egy százas.
— Hagyja, majd meglátjuk. Jöjjön csak, nézze, még be se vetettük az ágyat.
— Van létrájuk? Létra kell. És újságok a padlóra, hogy ne piszkoljam össze.
Behozzák a könyvtárból a létrát. Beállítja, körülötte elrendezi a gardróbból behozott újságokat.
A háziasszony épp akkor lép ki útra készen a fürdőszobából. Megáll a hálószoba küszöbén. Hitetlenkedve nézi a létrára kapaszkodott kis mesterembert. Szőke, törékeny, aggodalmas. Halkan behajtja a hálószoba ajtaját. Suttogás az öltözőből. Majd ruhasuhogás. Majd a bejárati ajtó.
— Na, menni fog?
— Menni hát. Elszakadt bent a szíj, ahogy mondtam. Van nekem olyan régifajta, erős. Az nem szakad majd el…
A farmeres, házi pulóvert viselő úr visszavonul. Negyed óra múltán a mester visszatér a hallba, ahol a házigazda újságot olvas. Megáll a nyitott üvegajtó mellett. Nézi a szobát, a foteleket, az íróasztalt, a könyvtárat.
— Mennyi könyv!… Könyv és könyv mindenütt.
A férfi felpillant az újságból, bólint.
— Sok könyvük van, sok. Láttam én már az elején, hogy itt valami más van, valami különleges, tudtam én.
A házigazda mosolyog, leteszi az újságot. Várakozás. A pillanat, mint egy szálka, a kronométer már be is kapta, hamm, mormol az öreg páncélos.
— Magának dolga van. Látom, hogy dolga van, nem akarok…
— Újságot olvastam, semmi különös, bejöhet.
— Hát, ha ezzel foglalkozik… vagyis hát könyvekkel. Olvas, látom ám, hogy ezzel foglalkozik. Olvas, csak olvas.
— Nem zavar, bejöhet.
— Elment az asszonyság? Hát, ha már elment… esetleg megkérném… beszélhetnénk róla… Másként nem is…
— Mondja csak! Halljuk, ki vele!
— Láttam a könyveket és megértettem… Talán segítene megírni valamit.
Csontos, komoly arc. Nadrágját régi öv tartja, inge vékony, rendkívül tiszta, rövid ujjú gyermeking. Élénk, gyors pillantású szemek.
— Valami gondja van? Írjak egy kérvényt?
— Igen, gondjaim vannak. De eljövök máskor, amikor ráér. Délután. Valamelyik estefelé, amikor pihen…
— Jól van, jöjjön, amikor akar. Délelőtt is itthon vagyok.
— Hát szóval… vagyis itthon dolgozik? Akkor jobb délelőtt, igen. Eljövök valamelyik délelőtt, amikor egyedül van.
Apró léptekkel visszavonul, bő zokniba bújtatott rövid, széles talpú lábain ingadozva.
Befejezi a munkát, összeszedi a csavarokat, szegeket, fogókat, spárgagombolyagokat, mindent beledob a táskájába. Épp ekkor ér vissza a nő. Összehúzza magát, mozdulatai felgyorsulnak. Seprűt kér, gondosan összesepri a szemetet, kéri a háziakat, ellenőrizzék a zsalugáterek működését, igazolják, hogy minden rendben, engedélyt kér, hogy kezet moshasson. Mielőtt elmenne, zsebkendőbe takarja a százlejest.
*
Esős, puha reggel. Csengő. Egy hosszú. Hosszú szünet. Rövid, félénk, ismét szünet. A lakó még kába az álmatlanságtól és az alvástól. Alig tudja kivenni a küszöbtől nagy távolságra görnyedten álló alakot.
— Á, maga az… Jól van, jöjjön be.
A látomás elválik a folyosó falától. Közeledik, belép, már le is húzta a cipőjét, bal kezében tartja.
— Nem kellett volna, nincs rá szükség. Kérem… Jöjjön, jöjjön. Hagyja itt a táskát az előszobában, jöjjön be. Nem, nem zavar, dehogy zavar. Tessék, üljön le. Csinálok egy kávét, és jövök. Magának is csinálok, mindjárt jövök.
A házigazda valóban gyorsan visszatér a tálcával és a csészékkel. A vendég félszegen, mereven a karosszékben. Úgy félórányi lakonikus válaszadás után végre feloldódik.
— Láttam én… maga más, magában megbízhatom. Csak két ember segíthet rajtam ebben az országban. Az a nagyember, de nem érek én olyan magasra. Vagy ez a másik, a kövér, az újságtól meg a tévétől, a ravasz, aki mindenkit az ujja köré csavar.
— Igya meg a kávét, mert kihűl.
— Régebben tudtam, mit hogy kell. Régebben lehetett. Nyolcan voltunk testvérek. Szegény parasztok, nehéz volt. Elszöktem a faluból. Tizenkét évesen megszöktem. A városba mentem, tudtam, hova. Pár órát vártam a kapuban. Végül beengedtek, meghallgattak. Betettek egy inasiskolába. Így tanultam mesterséget. Akkor még volt hol kopogtatni, még meghallgatták az embert.
— Igya meg a kávéját, még hozzá se nyúlt.
— Gondok, bajok… Sokat kínlódtam. Doktornál is jártam. Nem kérek kávét, jobb, ha nem iszom. Minden megváltozott… senki rá se néz a szegény emberre. Minden visszájára megy. Az embernek rokonai kell legyenek odafönn, vagy legalább bejárása oda, ahol kinek-kinek a kenyeret osztják. Tíz, tizenöt évvel ezelőtt másképp is lehetett. Az asszonnyal meg két gyerekkel egy cselédszobában éltünk, kétszer két méter, majd megfulladtunk. Egy nap kimentem a parkba. Odamentem egy fényképészhez, aki a parkban dolgozott. Megmondtam, mit akarok. Jól megnézett. Nem csinálom meg, mondta. Baj lesz belőle, tudom én, mit akar maga, nem vállalom. Kezébe nyomtam ötszáz lejt. Ötszáz lejt! Megijedt szegény. Azt hitte, olyasféle vagyok, bolond. Megijedt, vissza akarta adni a pénzt. Végül csak eljött. Megcsinálta a képeket, én pedig megesküdtem, hogy soha nem mondom el, ki készítette azokat…
— Inna egy teát, valami frissítőt esetleg?
Nem hallja. Hangjának határozottsága és az összpontosítástól elmélyülő ránc a homloka bal oldalán éppen olyan, mint vasárnap reggel, amikor megjavította az elromlott zsalugátert, amelyet neki és nem másnak kellett megjavítania, méghozzá előre leszögezett áron. Nem maradt semmi a habozásból és az alázatos félszegségből, amellyel megjelent az ajtóban, távol a küszöbtől a folyosó túlsó falához lapulva.
— Egy reggel odaugrottam a hivatalos autó elé. Mindjárt ott a villa mellett… Mindent tudtam: az útvonalat, a megfelelő pillanatot. Honnan? Hát, az hosszú mese… Igyekeztem bekerülni ezt-azt javítani a hatalmasságokhoz. Érdeklődtem, hogy jutok oda, a különleges negyedbe. Valaki betett egy kisebb csapatba, hogy csináljak ezt meg amazt, egy hónapig is győzködött. Kis pénzért, de én nem alkudoztam, megcsináltam mindent. Bármit megjavítok, zárat, főzőkályhát, mosdókagylót, szekrényt, bármit. A végén azt mondtam, ide figyelj, bagóért dolgoztam itt neked, most segíts te nekem. Csak egy tanácsot kérek, nem mást. Az üzemi órák után dolgoztam nála, minden áldott nap, késő éjszakáig, az egész házát rendbe raktam, bagóért. Nem volt mit tenni. Elmondta, így meg úgy, a szomszéd utcában, ezen és ezen a számon lakik az az elvtárs… Egy nagykutya, nehézsúlyú. Mindegy, ki, nagy név, most már ő is lebukott, ezeket mindegyre cserélik, nehogy túlságosan erőre kapjanak. Pár napig lestem… aztán odaugrottam az autó elé. Mindenhonnan rámrohantak, tudja, hogy van ez… mindenhol őrök vannak, egyből elkapnak. De a bojár intett, hogy eresszenek el. Mi van, mi történt, gyere csak közelebb. Odanyújtottam a képeket. Dossziét, beadványt, képeket, mindent. Kitanított a muki, akinél dolgoztam. Csak nézett egyre ez a Főnök, hol rám, hol a papírokra, megint a papírokra, megint rám. Jól van, mondta, ha igaz, amit itt írsz… utánajárunk és meglátjuk. Két nap múlva áttettek. Lakást adtak. Más idők… Nem mondom, hogy jobb volt, isten ments. De csak-csak utána lehetett futni egyik-másiknak, kérni, zajongani. Ma már csak pénzért, hazugságért, rokonokra meg kavarásra adnak.
Felemeli az újságpapírba csomagolt papírtekercset. Kihúzza összeszorított térdei közül, felemeli, fenyegető fegyver.
— Ma már nem jutsz el a nagyobbakhoz… nem lehet. A többiek meg nem tudnak semmit. Sokaknak sikerült elintézni a kövérrel az újságtól meg a tévétől. Azt hiszem, maga ismeri, ismernie kell!
— Csak annyira, mint bárki az országból. Vagyis nem ismerem, de ha akarja, megírom a levelet. Talán szerencséje lesz. Ha bejön neki a dolog, segít magának. De csak ha bejön neki, ha valami hasznot húz belőle. Talán szerencséje lesz, és segít…
Kibontja a csomagot, a fotelek közti asztalra letesz egy halom nagy, gyerekes, balra dőlő betűkkel teleírt papírt.
— Itt minden le van írva. De előbb elmesélem. A 8-as kategóriába tartozom. Nálunk, kazánoknál a legrégebbiek közül való vagyok. Amíg a mester nyugdíjba nem ment, elvoltak valahogy a dolgok, nem volt baj. Két évvel ezelőtt új embert hoztak vidékről. Adtak neki házat, mindent. Jó hátszéllel jött, az látszott. Többet ült gyűléseken, mint a csarnokban. Ha nem ellenkeztél vele, nem volt rossz ember. Tréfálkozó, jól kijött az igazgatóval is, a többiekkel is, tudta, mit kell csinálni. Semmi bajom nem volt vele, ő is békén hagyott. De nem jártam inni. Ő vezette be ezt. Fizetéskor mindenki a bodegába. Együtt az egész csapat. Muszáj, mindenki. Tudja, én nem iszom… és munkaidőn kívül is dolgozom, ez is igaz. Négy gyerekem van, nem könnyű. A feleségem nem dolgozik, nem tudott, négy gyerek… azt mondtam, maradjon otthon a gyerekekkel.
A házigazda az üveglapú asztalka fölé hajol, felveszi a papírokat. Forgatja, bólogat, mintha pont azt találná, amire számított.
— Nem jártam inni, de egyszer csak elmentem. Nem lehetett kimaradni, még azt hiszi, valami bajom van vele. Volt nekik egy helyük. AZ ELNÖK, így nevezték, pedig más neve van, már nem emlékszem, mi. Egy kis, koszos kocsma, tömeg, de piros bársonyhuzatú székek és magas árak. Eleinte óvatosan kezdték, aztán mind berúgtak. Ez volt a szabály, nem lehetett kimaradni. Órákon át, egész éjszaka. Végül fizetés… na és akkor. A főnök nem fizetett, mások fizettek neki. Nem szóltam semmit, én is fizettem. De többet nem mentem. Aztán pedig kérték. Hogy adjam be a részemet a főnök italára. Nem akartam, nem adtam. Adj már te is valamit, mindegy, mennyit. Nem akartam, egyedül én nem adtam. No, hát, így kezdődött…
Hallgatósága megértően bólogat, leteszi a paksamétát, figyelmesen néz az előtte ülő arcába. A hallgatás hosszúra nyúlik, a papírok órákon át hevernek békésen az asztalon. Az alkonyat szórja szét őket… a fáradt férfi sietős keze újra megérinti őket, néhányat kihúz, külön tesz, kezében a papírokkal sétál a szobában. Egyedül van, az ablakot lila, hamuszín vásznak fedik, az éjszakai surrogás zavarja a kronométert.
„Vajon nem tudják, hogy ez a munkás 25 év alatt egyszer sem késett az üzemből, és aznap, amikor ez előfordult, az egész városban megállt a közlekedés?” A mondat magával hozza ritmusát, hangnemét… „Miért vonták ki ezt a munkást a kazánrészlegről és tették át az üzemi fenntartók közé, amivel havi 400 lejt veszít?”
— Ezeken a lapokon voltak a törvényszék számára előkészített kérdések — magyarázza este a feleségének.
Kezébe veszi a papírköteget, amely megremeg a szónok lelkesedésétől.
— Egyszerűen és értelmesen megfogalmazva. Tökéletesen meg lehet érteni a történetet… mire alapozott a mester elvtárs, amikor éjjeli váltásba tette át a munkást, holott elő volt írva, hogy akiknek nagy családja van és sok éve itt dolgozik, azokat fel kell menteni az éjszakai műszak alól? Miért neki jelölték ki a legnehezebb és legsürgősebb darabokat, és utána nem fizették megfelelően a munkáját? Milyen alapon helyezték át ezt a munkást a kazánrészlegről? Miért, hogy amikor megbetegedett, azt mondták, betegnek nincs mit keresnie az üzemben… miért vágtak le neki egy munkanapot egy fél óra késésért… miért van, hogy amikor kihallgatásra jelentkezett az igazgatónál, a szakszervezetben, a minisztériumban, figyelmeztették, hogy húzza meg magát a padjában, nehogy még rosszabbul járjon…
— Végül megcsinálta a kályhát? Vagy olyan hosszan beszélgettetek, hogy már nem volt rá idő? — kérdi mosolyogva a felesége.
— Megcsinálta. Azalatt, amíg én megírtam a szöveget az újságnak. Azt hiszi, hogy az a disznó majd megoldja neki… az állam második embere, így hiszi a nép. Tudják, hogy előbb lefölözi a maga hasznát, de nincs más kihez fordulniuk, úgy mennek hozzá, mint a varázslóhoz. Tegye be őket az újságba, hogy ismét emberré váljanak, akit valaki komolyan vesz. Végül is mind ebben reménykednek, egyfajta hitelesítésben. Hogy visszanyerjék a bizalmukat, ezt akarják. Nehézségek és csapdák közt, már nem is tudom, hogy… nagy gonddal írtam meg a levelet, hogy érdekelje azt a cirkuszi bohócot. De hiába minden próbálkozás, hogy kompromisszumra jusson az üzembeliekkel, semmi visszhang. Elmagyaráztam neki, hogy egyedül nem küzdhet egy ilyen korrupt rendszer ellen, mert tönkreteszik. Meg se hallotta… hihetetlen kitartás van ebben az öklömnyi emberkében. Hát, hiszen láttad, milyen kicsi! Szorgos, becsületes, hiú! Mindenhez ért, minden oldalról támadják.
— És mennyit kért? Megint száz lejt? Pont százat?
— Nem, ezúttal nem. Megjavította a tűzhelyt, a fürdőszoba ajtaját, a bőrönd kerekét. Mikor fizetnék, nem szükséges… Ragaszkodtam hozzá, de ő nem akarta. Ami időm nekem ráment, annyit maga is elvesztegetett a levélre, nem szükséges, ne adjon nekem semmit.
Jön a kánikula, elromlik a zuhany. Telefonálnak a mesternek, a mester másnap reggel ismét megjelenik.
A csengő szégyenlősen szólal meg, alig érnek hozzá. Szokás szerint ott áll, távol a bejárattól. Most már ő is megszokta ennek a gyerekes, álmos férfinak az alakját, lógó farmerben és a feléje felrántott vastag, kockás ingben.
— Talán zavarom, de gondoltam… Mondta a feleségem, hogy keresett.
— Jöjjön, jöjjön, kérem. Rögtön főzök egy kávét. Jaj, elfelejtettem, hogy nem iszik kávét. Akkor egy teát, jó? Csak egy pillanat… Ne vegye le a cipőt, nem szükséges… komolyan, na, ne vegye le.
A vendégnek már kezében a cipő, a táska már nyitva a fogas mellett, ott kotorász az öreg, dagadó táskában csavarok, vízcsapok, anyacsavarok, üvegcsék, drótok, spárgák, ki tudja, micsodák közt.
Az uraság visszavonul, megissza a kávéját. Aztán megjelenik egy tálcán egy csésze teával meg egy szelet kaláccsal. A mester visszautasítja. A házigazda egy perc múlva visszatér, ott marad az ajtóban, nem tudja, mit mondjon.
— Mit intézett, hogy áll a per?
— Nos, megnyertem. Megnyertem, de nem hagytak jóvá 14 000-et, amennyit kértem, csak hatezer lejt.
— Nyert? De hát ez remek, uram! Még sosem hallottam olyat, hogy valaki nyerjen egy vállalattal szemben, az állammal szemben. Le a kalappal, hihetetlen! Ráadásul ügyvéd nélkül!… Azt mondta, ugye, hogy nem fogad fel ügyvédet, mert az igazságot egyedül is el tudja mondani, nincs szüksége senkire.
— Fellebbeztem. Nekem nem kell olyan pénz, amit csak úgy, szánalomból odavetnek. Az igazamat akarom. Nem tehetnek semmit… meg kell adniuk, ami jogosan az enyém. 14 000, kiszámoltam. A visszaminősítések, szabadságok és a megérdemelt prémiumok.
— Hagyja a fenébe, testvér! Ne rontsa a bíróságokon az egészségét! Ha elismerték, hogy hibáztak, és visszaveszik, zárja le a történetet! Hogy megnyugodhasson. Ne kóboroljon össze-vissza!
— Ne féljen, megszerzem én a betevőt… nem ez a gond. Az igazamat akarom. A jogos helyemet. Mert ha nem, tudja meg, elviszi az egész világot az ördög. Nem hisz már senki semmiben. Oda a becsület, a hit, az ember adott szava. Ha így van, minek élni? Mintsem lélek nélkül, törvény nélkül, inkább sehogy. Kezet moshatok?
— Hogyne, itt a törölköző.
Hosszasan mossa megfeketedett kezeit. Haboz, hogy vajon megtörölje-e a kagyló melletti törölközővel. Ott marad nedves tenyerekkel a levegőben. Végül gyors, ügyetlen mozdulattal mégis megfogja a törölközőt. Összeszedi a csavarokat, csaptelepeket, seprűt kér, takarít, figyelmesen, indulni készül.
— Mivel tartozom?
— Hát száz lej.
Nehéz nem elmosolyodni.
— Maga rögzített árakkal dolgozik?
— Száz lej ma már nem jelent semmit. Kicseréltem a zuhany csövét. A boltban 32 lej, és rossz, azonnal berozsdázik. Jót tettem, olyat, ami kitart. Elintéztem a csapot is, nem folyik többet. Kitakarítottam a lefolyóból minden szemetet, nehogy megint eltömődjön. Ad egy százast, és marad belőle valamicske legközelebbre is. Észben tartom én, ne féljen.
— Ez azt jelenti, még találkozunk… a lakó elmosolyodik, nevetésre készen.
— Hát hogyne találkoznánk? Egészséget adjon Isten, egészséget!
Vagyis tartson ki a nyár… a magányos harcosról szóló hírek retrospektív összefoglalóként egy hideg decemberi estén érkeznek.
Vallasek Júlia fordítása
A szöveg második részét augusztus 28-án,
a harmadik részt szeptember 3-án közöltük.